Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

comb méretű karjait galambdúc-emlői alatt összefonta, Na ne mondja, szomszédasszony, hozta fel öblös torkán gurgulázó, a Hatvan nevű cigánynegyedben gyermekkorában „spontán” eltanult szavakat, amelyek elszakadt pántlikagilisztává formálódva megperdültek a levegőben, esetleg hullámzó mozdulatokat végezve a fiatal Hallerné fülébe jutottak, férkőztek. A Janival egyidős, tehát huszonöt éves Hallerné azonnal csatlakozott a nénikhez, és most már hármasban szömyülködtek a napirenden lévő semmiségen. Hallerné meglehetősen formásnak látszott fehér, farkasfogas, zsebes konyha- kötényében. A Kereszthegy tövében, külvárosiként ért eladólánnyá. Okoska pofikával áldotta meg a természet. Jani időnként még szépnek is látta. Sajnos, az okoska pofika erőszakos tempóval „egészült ki”; az alacsony, hóka, környezetébe mosódott Haller, az Ifjúmunkás Szövetség tartományi bizottságának mindenütt (az utcán, a garázs udvarán, otthon) futólépésben közlekedő személygépkocsi-vezetője mellette nem igen, legfeljebb tévedésből rúghatott labdába. Hülye, állat, barom, disznó, dög, „szólongatta” időnként (meglehetős gyakorisággal) mindenki füle hallatára Teri, a felesége. (Lázár Icának igazán volt, kitől tanulnia.) Tőszomszédja, a szintén elfűrészelt óriás, Velker Vilmos (Vilhelm), aki holmi tüdőbajjal már bányásztanuló korában nyugdíjba vonult, a szóban forgó időszakban a tartományi pártbizottság gazdasági osztálya vezetőjének, a zabolás zsidó Vigdorovicsnak volt másodrangú kengyelfutója, (a mosatlan fogú Bella Puki után), ő osztotta ki a takarítónőknek a seprűket, felmosórongyokat, vécépapírtekercseket. Gőgös kis japánkakasként uralkodott a párt Rozsály méretű szemétdombján. Odahaza is kakaskodhatott, mert Velkerné csendben végezte háziasszonyi teendőit. Velker Vili, amikor történetesen megkérdezték tőle, hol dolgozik, szűrőnélküli, elnyálzódott végű Márásasti cigarettáját kivette keskeny, elfeketedett ajkai közül, vállát felvonta, kezét széttárta és bizonyos fokú sértődöttséggel azt válaszolta: Pái, la regiune. (Hát, a tartománynál.) A betűk az ő népies kiejtésében meglágyultak; a regiune rezsiunyévé ragacsosodott. Az ilyen faggatás (kacagtató vagy nem, de számára felemelő) helyzetekben a legszívesebben elméretezett asszonya keblei alatt állott volna, hogy együtt sütkérezzenek a dicsőségben. Feleségénél talán csak az olcsó, banikért elérhető fehér pálinkát imádta jobban, meg esetleg a metszőollót, amivel a ház körül minden ágat, bokrot agyonnyomorított. Na, ne mondja, szomszédasszony, adta a „csihéset” újra Velkerné, ilyen kegyetlen, nem enged be senkit ahhoz az úriemberhez? Hallatlan, osont a „nénik”-hez Haller Teri, mikre nem képes. Az bizony, szólt tétován Szakácsnő, mert meglátta, hogy a kisablakokban ott „világít” Haller és Velker képe. A Velkeré feketén jobbról, a Halleré hókán balról. Megáll az eszünk, egyeztették gyors véleményüket a „pártemberek”, azután behúzódtak lakásuk békés, vasárnap délelőtti homályába. Velker azért „hátrált meg”, vált ki az élvezetes tereferéből, hogy suttyomban meghúzza eldugott fehérpálinkás üvegét, Haller meg a tűzhelyen felejtődött rántás megkavarása okán; ha odaég, vége a békességnek: nem töltheti pizsamában a vasárnapját. Ennek a vén fatökű Velker Vilinek már házikabátja is van, gondolta irigyen. Abban sepri a járdát. Miért, szerinted nem kurvák, akik ideözönlenek?, ösztökélte szólásra Janit Ica. És mit gondol a Disznó, én leszek a portásnője? (A Disznó Andor Zoltán csúfnevévá állandósult). Jani megfogta Ica meleg, formás kezét, csitítólag paskolgatta: Ne hergelődj, inkább főzd az ebédet. Ica a Jani térdére

252