Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
figuránsokat előreküldte a tűzvonalba, hogy hátulról, a „mieinkkel” lövesse le, aztán körülfüstölje és beiktassa az ideológia szentjei közé...?! Sátáninak mondod kedvencünket, „Don Pedrót” és azt a félórácskát sem kevesellnéd, amit az elátkozásával töltenék, ha te is, mint Pantagruel, fejedelmi gesztussal kizavarnál a hátsó kisudvarba azzal, hogy jure pour moi, mon p’tit, une bonne demi-heure! Mert van ám a dolgoknak történetbölcseleti aspektusa is, hogy hadd ne firtassam KL Firtasd! Kíváncsivá teszel. Nos. A kisember. Te meg én, Lorcsikám. Mi édes-mindvalahányan szörnyen hajlamosak vagyunk erre a pantagrueli dühbegurulásra. Hogy vérbe borult szemmel félórácskát átkozzuk-s-kiszidjuk az ebadta bitangját. Csakhogy ennek lakmuszpróbája van. Rádkérdezni: te mit csináltál volna, hogyha az események kaszkádja legközepén te zuhansz bele az ő életszerepébe? Két becsületes sztereotip válaszod, ill. választásod van. (1) „Öngyilkos leszek.” (2) „Foglalkozást változtatok.” Csakhogy, hékám, a mi erkölcsi skrupulusainkkal, riadalmainkkal, lelkifurdalásainkkal, visszalépésünkkel, elszánt megfutamo- dásainkkal és még ideszámítva az isteni kegyelmet-és-félkegyelmet is: mindezzel nagyon kis határok között manőverezhetünk, ha azokon a kényszerpályákon mozgunk, ahová a történelem helyezett. Olvashatsz róla KÖPÖNYEG SORS című regényemben; s ez az én kegyetlen teodíceám. Hogy ne legyünk olyan nagyra - amiért mi odafurakodhattunk a Jók és Igazak oldalára: akire a gonosz szerepét osztotta és jól játssza a gonosz ráosztott szerepét - méltányolja azt az isteni gondviselés. KL Hát: teodíceának cinikus! De most, e filozófiai cinikus cezúra után fordítsd komolyra a szót. A tiéd: te lődd le a madarat. Minek? A többit már tudod. Gájer Imrét 42 hónapra leinternálták. Amikor HELIANE című regényem 1947-ben megjelent, Annuska bevitte hozzá; Imre a könyvet ronggyá olvasta. Elengedték s első útja hozzám vezetett. A regényről azt mondta: mintha csak neki írták volna. Bekezdéseket mondott fel: tudta kívülről. Beesett arcú, pergamenbőrű, arckoponyára fogyott halálfejét ingatva és fénytelen szemét rám emelve mondta:- Édes öregem. S ez, se az: nem akarok én semmi-senki lenni. Csak ami vagyok. Egy vasesztergályos. Csak békén hagyjanak. Hogy ellegyek egy csendes sarokban, egy zugban: hogy dolgozhassak erre az asszonyra. (Annuska megmosolyogta: könnyes-boldog volt. Visszakapta.) ... Hogy így kiégjen 42 hónap alatt, ilyeneket beszéljen amikor utoljára láttam, de már csak roncsaiban, ez a valahai néptribun! A világcsavargó self-made-man, akinél a nyomozók (vádpontként!) francia-spanyol könyvtárat foglaltak le! Egy szegedi melós, aki úgy tudja, mi a különbség az európai (német, francia) irodalom és a spanyol-ibér irodalom közt, mint senki Hunniában! Aki úgy ismerte a spanyol, a dél-amerikai irodalmak a fertályunkon nem is álmodott sajátos titkait, mint kevesen; aki mert élt közöttük, tudta, hogy a spanyol lírát nem recitálják, hanem gitárkíséret mellett kántálják- gajdolják, parlando éneklik - jobban, mint nálunk Garcia Lorca fordítója! Kikísértem őket, végig a műteremlakás hosszú előszobáján; megölelkeztünk — elmentek. Többé nem láttam őket. KL Mi lett velük? Ezúttal abban az indiai gödörben egyik sem győzött: a tigris és a vadkan 19
