Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
hez a Fju, fju, Agenor! ah! ah! Firulet dallamokat dudorászva, vagy a Lord Biotton kis faszékét adta elő hatásos crescendókkal. Néha alapvető szerzői szándékairól magyarázott, de semmit sem jegyeztem meg. Emlékszem, gyakran mondogatta, hogy éreznünk kell a Történelem Nagy Szelét és az ideológiák bukását. „Húsz év múlva a jobb és a bal oldalt el fogja söpörni a technika”. Az Operett, amit ’66 júliusában fejezett be, csak 1969-ben jelent meg franciául. Türelmetlenül, már-már kétségbeesetten várta, hogy a színpadon láthassa. Úgy gondolta, ez a darabja a legalkalmasabb arra, hogy a többi műve számára is széles közönséget hódítson meg. Francia fordítói - Konstanty Jelenski és Genevieve Serreau - fordításuk gépelt példányával sorra járták a párizsi színházakat, de nem tudták elérni, hogy bemutassák a darabot. Végül 1969 júniusában - halála előtt néhány héttel — Witold megtudta, hogy Jacques Rosner műsorra tűzi az Operettet a Chaillot-palotá- ban, a Théátre national populaire-ben, amit akkoriban Georges Wilson vezetett. Svédországban a stockholmi Királyi Színházban Alf Sjöberg korábban két másik darabját állította színpadra, mesteri előadásban. Witold utolsó éveinek ez volt egyik legnagyobb büszkesége. Ezért fájt neki annyira, hogy Sjöberg - politikai okokból - nem mutatta be az Operettet. Utolsó éveiben ugyanilyen türelmetlenül várta könyvei lefordítását és kiadását. Tudta, hogy az évei meg vannak számlálva, és minden olyan lassan ment előre! Főleg paperback-kiadásokat akart. Szerette volna, ha egy ismert francia értelmiségi érdeklődne a művei iránt, aki segítene leküzdeni azt a kettős hátrányt, amit nehéznek tartott lengyel író volta jelentett. Ezért volt annyira fontos a számára az az élénk érdeklődés, amellyel Dominique de Roux fordult a művei felé. Dominique, aki először 1967 júniusában jött Vence-ba, hogy Pierre Belfond kiadó kérésére interjút készítsen Gombrowiczcsal, a hátralévő két évben -barátja, Christian Bourgois segítségével - egyfolytában azon dolgozott, hogy „futtassa” Witold műveit: interjúk és tévéműsorok készítésével és - az utolsó hónapokban - egy Cahier de l’Herne-különszám szerkesztésével, amely szintén Witold halála után jelent meg... Witold nagyon fontosnak tartotta a francia fordításokat és kiadásokat, mert mindennek Párizs a kiindulópontja. De egyébként a franciát olyan nyelvnek érezte, amiben feszengett, akár egy fűzőben. „Érzem, hogy Sévigné márkiné lesz belőlem!” írás közben dühöngött, amiért a franciában nem tudja visszaadni a lengyel „ízét, zamatát, konkrétságát, brutalitását, végtelen lágyságát”, ahogy attól is szenvedett, hogy nem lehet ugyanolyan szabadon játszani a szavakkal. Másfelől, ha örült is egy szép francia, német vagy angol kiadásnak, legalább ilyen (sőt, néha még nagyobb) örömet szerzett a számára egy olyan kiadás, amely valamilyen „másodlagos” nyelven született. Emlékszem, mennyire meghatódott, amikor megjelent a Ferdydurke katalán fordítása. Az is boldoggá tette, hogy egy fiatal nizzai társulat bemutatta az Yvonne, burgundi hercegnőt. Szívélyesen fogadta a rendező Bemard Fontaine-t, sajtótájékoztatót tartott a promenade des Anglais egyik kávéházában, és életében egyszer ott volt az egyik darabja bemutatóján. Annyira felkavarta az esemény, hogy a szünetben asztmás rohamot kapott. A kitüntetések általában nem érdekelték igazán, legfeljebb, ha a művei elismerését látta bennük. Amikor megkapta a nemzetközi irodalmi díjat, semmit sem változtatott az életén. Elmentünk néhány régiségkereskedésbe, ahol használt bútorokat és lámpaernyőket vett magának. Valószínűleg 200
