Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
krumplibélyegzővel. Egyetlen egy igazi partizánnal találkoztam - bár ne találkoztam volna: igen tragikus történet! - s ahogy a város kifésülte az összekuszált szálakat és ki-ki a helyére rázódott, majd még, több más, hasonló sírnivaló történettel egyetemben még arra is rákerítem a szót. Fagyó hideg volt és foltokban még ott fehérlett a jéggé fagyott hó s a lézengők rajokban közlekedtek, időről időre figyelmeztetve egymást:- Arra ne menjen: viszik a férfiakat...- Forduljon vissza, hamar: kapdoválás van... Az utca végén meg fóltetszett a menet, az „elkapdováltak” menete, akiket „malenykíj robot” ürüggyel vigyori kiskatonák tereltek Keletre s nem is annyira fenyegettek, mint inkább mutogattak a gitárral, hogy merre van az a Kelet. Mi is találkoztunk ilyen szétspriccelő tumultussal, ahol a „felszabadítók” éppen kapdováltak, de szerencsésen kiértünk a Stefániára, ahol az egyik lefoglalt luxusvilla jegelőjében, egy lepusztult, öblös télikertben már ülésezett a paláver. Szervezték a kerületi tanácsot, a kerületi rendőrséget/tűz- oltóságot, és iparkodtak beleülni a hatalomba, még mielőtt valakinek is eszébe jutna, hogy szavazás is van a világon. Egy-két arc kivételével mindenki ismeretlen volt; de a rokonszenv felém irányult s nem telt bele egy óra, már el voltam boronáivá; megagitáltak:- Te leszel a rendőrkapitányunk! A kerületi rendőrség élén! A nyomozó hatóság!- A tanács élére! Elnöknek! Elöljáróság! Tisztiorvosi hivatal: orvos vagy!- Dehogy vagyok orvos, sose voltam...- Hát...?!- Mérnök volnék. Építészmérnök!- Hát nem megmondtam?! Ideális: te leszel a kerületi rendőrkapitány!... Minden ízem-porcikám tiltakozott ellene s noha a párt-korrobori „elintézett tényként” könyvelte el, én makacsul közbe-közbeszúrtam, hogy se rendőrkapitány, se tisztiorvos, se járásbíró nem akarok lenni s még csak magisztrátus sem, mert én ahhoz nem értek. Villany nem lévén, tök-sötét volt, s amikor már nem láttuk egymást a sötétben, rádöbbentünk, hogy későre jár. A közelben lakók szaporán szétugrottak, mi ketten pedig, a vetkőzteté- sektől való félelmünkben — ottmaradtunk. Én azért, mert jó óra járásnyira voltam Ó-utcai pincegádorunktól, a kis cingár süldőlány meg azért, mert volt egy hálózsákja. Hogy ezt felajánlja. Hozott magával. Liliomtipró nem leszek- húzódoztam; de Pipike, kedvesen gőgicsélve megnyugtatott:- Csacsi elftárs! Azért, mert ilyen vagyok, már nem vagyok gyerek!- Milyen ilyen?- Kisnövésű. Gyere, elftárs: keresünk egy jó kuckót. Vaktában tapogatózva, valami garderobe-csigalépcsőn felkeveredünk a nagyúri villa első emeletére és ott egy szélvédettnek tetsző zugolyban „megágyaztunk”, és némi üggyel-bajjal belebújtunk. De a két test nem sokáig férhetett az egyszemélyre méretezett hálózsákban s addig fészkelődtünk, amíg nem leltük azt a pozitúrát, melyben a két test kéthátú egy-testnek számít (felért tíz rendőrkapitánysággal). Még ebben a vaksötétben is látni véltem leheletünk páráját s kis híja hogy fel nem nevettem a gyors boldogság sivalkodó lihelésén: még sohasem neveztek szeretkezés közben „elftársnak” — először és utoljára történt (s mi jó is volna, körkérdést intézni a Régi Gárda 6
