Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Csicskó Mária: A hiányzó parasztpolitikus B. Szabó István
viselő-testületnek, majd 1931 decemberében a földmunkásokat tömörítő és mind tekintélyesebb erőt képviselő Népkör javaslatára megválasztották a település bírájának, a közélet talán legfontosabb iskoláját járhatta ki. Egyéni mozzanata volt gondolkodásának, és ezt kezdetben úgy az agrárszegénység, mint a tehetős gazdák értetlenül és idegenkedve fogadták, hogy szinte megszállott módján próbálta egy táborba gyűjteni az egész parasztságot, s ezt olyan vidékeken tette, ahol dunántúli összehasonlításban szinte tragikus méreteket öltött a falusi népesség differenciálódása. Túl azon az igazságon, amiben B. Szabó István nagyon hitt, hogy a parasztság minden rétege érdekelt a fizetőképes mezőgazdaság létrehozásában, továbbá, hogy azonos gyökerű, bár tegyük hozzá, eltérő mértékű az alávetettsége a hatalomnak és az űri osztálynak, Békésen az ő igazságkereső személyisége, meggyőző ereje volt az a pillér, ami a két csoport között lassacskán megépülő hidat tartotta. Az elgondolásában rejlő lehetőség az 1931-es választások alkalmával nyert hatásos igazolást, amikor a Független Kisgazdapárt tagjai, azt a néhány személyt leszámítva, akik nyomban a kormánypárthoz csatlakoztak, a fóldmunkásság 48-as programmal induló jelöltjére voksoltak. „Ekkor történt meg először - írta a hetvenes években is nagy elégtétellel -, hogy a kisgazdák együtt szavaztak a szegényparasztsággal.” B. Szabó István tekintélye ezenközben rohamosan növekedett és egyre több funkcióval nyert elismerést. Megválasztották a Népkör alelnökének, egyidejűleg betöltötte a békési Kisgazdapárt, majd 1933-tól a vármegyei szervezet, továbbá számtalan olvasókör elnöki tisztét. Bírói ténykedése a gazdasági világválság éveire esett, így a község működtetésén túl a súlyos és tömeges munkanélküliség leküzdése vált legfontosabb feladatává. Bár elszántan végzett munkájának kétségtelenül voltak eredményei, egy eladósodott és számottevő hitel nélkül álló településen nem produkálhatott látványos sikert. „Valósággal vergődött a lelkem, hogy tehetetlen vagyok e nyomorult állapot megszüntetésére” - emlékezett vissza megbízatása éveire. Az 1934 decemberében esedékes tisztújításkor azután a főszolgabíró, élve a pályázók közüli három választásra bocsájtandó személy előzetes kijelölésének a jogával, felrúgva a hagyományokat, eltekintett a leköszönő bíró nominálásától. Eljárása óriási felzúdulást váltott ki, de mivel B. Szabó István hívei a passzivitáson kívül más fegyverrel nem rendelkeztek, alulmaradtak a küzdelemben. A harmincas években a kormányzat kétféle taktikát követett a Független Kisgazdapárttal szemben. Egyfelől a maga oldalára próbálta vonni a párt prominens, ugyanakkor együttműködésre kész tagjait, másfelől a közigazgatás révén ellenőrzése alatt tartotta és minden eszközzel gátolta a kisgazdák lokális szervezkedését. Az évtized első felében, vidéken pedig lényegében a korszak egészére jellemzően ez utóbbi magatartás dominált. B. Szabó István mindvégig következetesen ellenállt e politikai „csábításnak” még akkor is, amikor az 1935-ös, nyílt szavazásos választás idején a kormány terrorra, megfélemlítésre és lefizetésre épülő módszereivel szemben, a békési választókerület képviselőjelöltjeként, el kellett buknia. A vereséget nem kudarcként élte meg, inkább megerősödött benne az a tudat, hogy a titkos választójog, a gyülekezési és a sajtószabadság „kellékeivel” felszerelt demokrácia kivívása nélkül illúzió parasztérdekeket felvállaló párt sikerében reménykedni. Szomorú tapasztalatként könyvelte el magában, hogy küzdelmükben nem számíthattak 111
