Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Valuch Tibor: A szakszerűség vonzásában - Hajnal István: Technika, művelődés
VALUCH TIBOR A szakszerűség vonzásában HAJNAL ISTVÁN: TECHNIKA, MŰVELŐDÉS „A legeredetibb magyar történetíró” — ahogyan a barát és pályatárs Wellmann Imre nevezte Hajnal Istvánt — szemléletformáló egyéniség volt. Iskolát teremtett, anélkül, hogy szervezte volna. írásaiban - a helyenként körülményeskedő megfogalmazások és stiláris nehézségek ellenére - üdítően más, a jelenségek okait és mozgatóit kutató, összetett szemléletmódot kínál a történelmi folyamatok értelmezéséhez és a mögöttes háttér megvilágításához. Van benne valami szuggesztív erő, amivel arra készteti olvasóját, hogy még egyszer végiggondolja az általa éppen tárgyalt történelmi eseményeket. Hajnal nem elsősorban az esemény- vagy politikatörténeti, hanem a társadalom- és mentalitástörténeti megközelítés híve. Következtetéseit sokszorosan ellenőrzött tényekből vonta le, s ezekre támaszkodva fogalmazta meg teóriáit az európai város létrejöttéről, az írásbeliség, az intellektuális réteg és az európai fejlődés kapcsolatáról, vagy éppen a gépkorszak kialakulásáról. Olyan szintetizáló beállítottságú történetíró volt, aki tartózkodott a szentenciaszerű ítéletektől. Sajnálatos módon ennek az inspirativ szellemű tudósnak a művei is áldozatul estek az 1956-ot követő korszak meglehetősen szűk látókörű kultúrpolitikájának, s újrakiadásukra csak a nyolcvanas évek végétől kerülhetett sor. 1987-ben a Gondolat jelentette meg a Batthyány-kormány külpolitikáját elemző kismonográfiáját, egy évvel később az Akadémiai Kiadó adta ki reprint sorozatában Az újkor története című alapvető munkáját. 1993-ban pedig Glatz Ferenc szekesztésében a Történettudományi Intézet gondozásában, Technika, művelődés címmel látott napvilágot a művelődés-, társadalom- és technikatörténeti tanulmányokat tartalmazó, közel félezer oldal terjedelmű gyűjtemény. X Hajnal István 1892-ben született Nagykikindán, apja orvos volt. „Hivatalnok család vagyunk” - írta később családja helyzetét és mentalitását jellemezve. A kaposvári iskolai éveket követően 1910 és 1914 között a budapesti egyetem hallgatója volt, majd a bécsi Theresianumban dolgozott. 1915-től 1918-ig katonai szolgálatot teljesített, majd kisebb-nagyobb megszakításokkal ismét Bécsben nyert alkalmazást. Ezt követően. 1922 és 1930 között Kismartonban az Esterházyak levéltárosa volt. A harmincas években pályája alapvetően két intézményhez kötődik: 1930-tól a budapesti egyetem újkori egyetemes történeti tanszékének tanára, 1931-től pedig a Századok szerkesztője. Erre a háttérre támaszkodva igen sokat tett a modern társadalom- és gazdaságtörténeti szemlélet meghonosításáért, s éles vitákba keveredett a kor, Szekfü Gyula által megtestesített — szellemtörténeti beállítottságú — hivatalos történelemszemléletével. Ez a háborús évekig tartó bő évtized volt a legtermékenyebb alkotói korszaka. A különböző kisebb-nagyobb tanulmányok és esszék mellett ekkor jelentek meg legismertebb és egyben legfontosabb munkái: Az újkor története, valamint a Történelem és szociológia című alapvető jelentőségű tanulmánya. Az 1945 után még rendelkezésére álló mozgástér 1948/49-re egyre jobban beszűkült, s az „új szellem” bevezetésével együttjáró tisztogatások következtében ő is a 1120
