Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Tóth H. Zsolt: A titkok létezése - Kálnay Adél: Szindbád ismét elindul
érezte magát, mindig ez a terasz jelent meg, előúszott emlékei tengeréből, mint egy lágyan ringatózó sajka, máskor meg szigetnek látta, biztonságot, otthont nyújtó szigetnek”. Amikor hosszú idő után újból felkeresi ezt az emlékeiben élő bűvös „szigetet”, sírni kezd, s érzelmi ellágyulásában azonnal megbocsátja az ott lakó öregembernek, hogy immár ő lakja a házat. Amikor megvallja az öregnek, hogy milyen megindító hatást gyakorol rá ez a terasz, az öreg megértőén bólogat, majd egy különös történettel válaszol a látogatónak. Elmondja, hogy életének egy válságos pillanatában egyszer csak meghallotta egy hegedű bátortalan hangját: „Hát... tudja, van úgy, hogy az emberrel semmi különös nem történik, s mégis hirtelen megváltozik benne valami, nem is tudom, mi, de onnantól más lesz. Másként lát, másként gondolkozik... az egyik pádon egy-egy üres hegedűtök és egy táska feküdt, a pad mellett egy ember ült tolókocsiban... távolabb egy kislány állt, olyan tizenkét-tizenhárom éves, állt és hegedült. Az egésznek semmi köze nem volt a valósághoz, hirtelen úgy tűnt, mintha semmi egyéb nem létezne, csak ez a park, az idő is megállni látszott... Az én időm innen kezdődik, ettől a reggeltől, amikor megéreztem valamit. Azt, hogy több van, mint ami látszik. Ezt alig tudom másként mondani, pedig így tökéletlen. Nem a titkot tudtam meg, hanem, hogy a titok létezik”. A novella fináléjában a látogató és az öregember csendben üldögélnek a teraszon, ki-ki a maga történetébe merül. Alátogatőban pedig valami nagyon halvány reménység moccan. Remény, hogy most már talán más lesz az élete. Feltétlenül érdemes a kiemelésre ez a remekbe szabott kis novella, hisz az itt megjelenő gondolatkörök minden bizonnyal közel vezethetnek ezeknek a kisprózáknak a mélyebb megértéséhez. Ebből a szempontból legfőképp talán a titkokhoz fűződő személyes jellegű viszony megvallása a legfontosabb. A novellában szereplő öregember megjegyzésében megfigyelhető lélektani motívum ugyanis ott lappang szinte az összes többi Kálnay-hős tudatában is. Mintha mindegyikük rádöbbenne arra, hogy vannak, léteznek titkok a körülötte bonyolódó események mögött. S bár hasztalanul, de mindegyikük ezeknek a titkoknak a megfejtésére törekedik. Erőfeszítéseik közben pedig rendszerint hajlamosak eltávolodni a valósággal járó kötöttségektől is. ,A valóság és az emlékeim végtelenül messze voltak egymástól, s én nem a valóságot fogadtam el igaznak”, állítja egyikük. ,AZ álmokban megszűnnek a korlátok. Minden olyan áthidalható. A valóság tele van akadállyal. A külön ének. Tesznek, vesznek, a test gyötrelmeit élik, anélkül, hogy valami egység boldogsága létrejönne. Csupa probléma. A nehézkedés, a földhöz ragadás. A könnyűség meg nem oldható, beteljesületlen vágy. Ez a világ a mérhető dolgokra épül. De a gondolat, az mérhetetlen” — vallja másikuk. Mintha időutazásra invitálnának minket ezek a novellák. Összhatásukban ugyanis megtévesztően olyanok, mintha a magyar próza nyelvét és szellemét megújító századelő kissé impresszionista, kissé szecessziós, kissé dekadens íróinak világa elevenedne meg előttünk. Hiszen Kálnay Adél szereplői legalább annyit sírnak, mint Szo- mory hősei, legalább annyit gondolnak a halálra, mint Szép Ernő regényalakjai, s legalább annyiszor szöknek át a valóság és a képzelet határán, mint Krúdy képzeletének szülöttei. Az esztétizáló modernség összes főbb ismérve jelen van tehát ebben a könyvben. Példaként néhány idézet. Először talán a már-már kultikus tisztelettel övezett, megtisztító erejű sírásról. „Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az emlékeimmel. Csak ennyi lenne, hasított belém és sírni szerettem volna. Biztatásként az eső is eleredt, s én úgy menekültem, mint akit űznek, arcomon összefolyt az esővíz és a könny, egyszer sósat, egyszer édeset éreztem, ez legalább ismerős volt, szaladtam már így zuhogó esőben elszoruló szívvel” - olvashatjuk egy helyütt. Aztán a halál megváltó szerepbe helyezéséről. „Már szégyellem, de bizony a halálra gondoltam azon a reggelen, a halálra, hogy jönne már el, s így vége lenne kínlódásomnak, melyet eddig életnek hazudtam. Mert minek élni? Meghalni hát, kívántam, mert a halál olyan jó megoldásnak látszik, amíg nincsen túl közel! Önmagámra azonban 1118
