Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Angyalosi Gergely: Az író titka - Erdődy Edit: Mándy Iván
izgalmas dolgok; ahogy Hamvas Bélára hivatkozva mondja, ott kezdődik a „manas” birodalma. Ennek a birodalomnak a fedőneve a titok. Módszertani tekintetben Erdődy a lehető legrugalmasabb megoldást választotta: megőrizte a mongoráfia hagyományos, az időben előrehaladó kifejtésmódját, ám az ebből következő zsarnoki evolucionizmust bizonyos poétikai jellegzetességek felmérésével, „paradigmatikus” csoportosításával oldotta fel. Mindenből azt próbálta tehát megtartani, ami jó és előnyökkel jár, s amennyire lehetett, ellensúlyozta a negatívumokat. (Tökéletes, „mellékhatások” nélküli módszer ugyanis nem létezik.) Nagyon tiszteletre méltónak tartom például, hogy nem engedett az életrajziság csábításának; holott ezzel akár a duplájára is emelhette volna könyvének terjedelmét, hízeleghetett volna egy szélesebb olvasóréteg ízlésének (azokról beszélek, akiket az elemzéseknél sokkal jobban érdekelnek az anekdoták, az író életéből vett történetek). így az életrajzi, sőt a politikatörténeti háttérből is csak annyi, és egy szóval sem több került a szövegbe, amennyi támasztékul szolgált a műértelmezésekhez, illetve a pályakép egészéhez. Ide kapcsolódik egy másik megjegyzésem, amely éppen a politikatörténeti összefüggéseket érinti. Mándy Iván életművének alakulását nem akárhogyan, hanem látványos módon befolyásolták az 1945 utáni politikai viszonyok. Ha példaként akarunk felmutatni egy olyan prózaírót, akinek gúzsba kötötték az (egyébként töretlen) alkotóerejét, akit éveken keresztül gátoltak abban, hogy azt és úgy írja, amit és ahogyan írói ösztönei diktálják, akkor Mándy Iván neve az elsők között merülhet fel bennünk. Erdődy Editnek a monográfus szerepében evidens módon be kell számolnia erről; ugyanakkor viszont esztétaként (a monográfus és az esztéta viszonya egyáltalán nem küzdelem- és konfliktusmentes) arra kell helyeznie a hangsúlyt, hogy az író miképpen tudott túlemelkedni a politikai helyzetből adódó kényszereken és tiltásokon, éppen világának öntörvényűsége és sajátos nyelvi-poétikai jegyei folytán. Leegyszerűsítve és némileg brutálisan kifejezve a problémát, egyszerre kellett elmondania azt, hogy miképpen nyomorították meg Mándyt az ötvenes (és kisebb mértékben a hatvanas) évek, és hogy miként állt ellen a megnyomoríttatásnak, mint minden igazi író; miként fordította a javára a hátrányokból azt, amit a javára fordítania lehetett. Mert minden hátrányt és mellőztetést nem lehet pozitívumba fordítani. Bár örökre emlékezetembe ragadtak a kitűnő Pernye András szavai, aki azt mondta egy előadásán, hogy „a zseni olyan szörnyű lény, aki az anyja halálából is remekművet tud alkotni”, meggyőződésem az is, hogy nem minden priváció változtatható remekművé, és még az sem biztos, hogy a zsenit soha, semmilyen körülmények között nem lehet tönkretenni. Ezért különösen nagy örömmel olvastam Erdődy Edit pontos problémaösszegzését, amellyel azt indokolja, hogy mi teszi jogossá és nemcsak véletlenszerűvé az életmű négy évtizedének irodalomtörténészi összefoglalását, noha megjegyzi, hogy az író még Jócskán tartogathat meglepetéseket” számunkra. Ezt írja: „... ami mégis indokolja az effajta lezárást, summázást, az az életműn kívüli körülmény: az 1989-90-ben bekövetkezett történelmi léptékű politikai változás, amely egy négy évtizedes korszak végére tesz pontot. Mándy Iván pályájának nagy része erre a négy évtizedre esik. Vitatják, vajon új korszakot jelent-e az irodalomban ez a politikai-társadalmi cezúra; ám az nyilvánvaló, hogy az irodalom létmódját és stratégiáját, a kifejezésformákat és az irodalomnak a realitás- tükröző szerepét, a realitáshoz, a valósághoz való viszonyát alapvetően meghatározta a politikai kontextus, amely a valóság egyes részleteit, aspektusait eleve kizárta az ábrázolható dolgok, tárgyiasságok köréből, s ily módon az írókat különböző metaforikus, parabolikus, enigmatikus, jelzésszerű stb. kifejezési formák, poétikai megoldások felé vonzotta. Az igaz, hogy amit valaki el akart mondani, azt - végül és legtöbbször — elmondhatta: kérdés csak az, hogyan. A négy évtized irodalomtörténete a tilalmak kijátszásának poétikai vetületét kíséri végig; a kifejezés bűvészmutatványainak krónikájaként is olvasható”. Mindezzel csak egyetérteni tudok. Egyik nagy tehetségű írónk tollából olvastam a minap egy eszmefuttatást, amelynek lényege az, hogy az irodalomtörténet remény1113
