Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Vasadi Péter: "zalántiborongás..." - Zalán Tibor Áttűnések, áttüntetések című verseskötetéről
téten lóduló izmos égitestek?” Izmos? Nem, ezt nem szabad. Annak, aki ilyenre tanít: „a hárfán a fájdalom világító gipszkeze mozdul”, kivált nem. Ez oly gyönyörű, hogy míg élünk, fehérük bennünk. Vagy ez: „p / iritósország a semmi asztalán.” Igen, ez a „költői elme” (is) hol imponálóan szeretkezik, hol - jobb híján... - „onanizál”. A szöveg- okádás (a szóösszetétel második tagja a költő egyik kedves szava) veszélyeket sodor. De nem magát tanítja-e Zalán is, mint minden igazi? .... a részletek / technikáját k itanulni végre.” Majd a „próbababa / kiszolgáltatottan”-ból eltűnik a módhatározó, mert ki fog derülni, hogy a próbababa létmódja eleve kiszolgáltatott. S az ilyen kita- lálhatatlan, kegyelmi sorok füzér-ragyogása világítja meg magát bennünk: „csontra ütő hideg istenpontok”. Ez elhallgattatja az embert. Mint most - egysornyi időre - engem. 4. E kötetnek tengernyi költői anyaga van. Ezen azt értem, hogy imaginárius, valódi, sehova sem illő. Jó, hogy avantgarde, hogy Breton unokaöccse bogozza itt ki iszákját, de nem ez a fontos: ez a szív ennek a nehezen feledhető áramlásnak birtokosa, forrása, lelőhelye. Hiteles, önként adódó kérdéseinkre jelentéseinek mélységével visszakérdező, lángolóan önmozgásos, vitális és összetetten látó, riadtan bátor költészet ez, mely a halállal váratlanul valóságos, kattogó párhuzamban fut; az ember egy-egy sorára elkomorul, mert tényleg, valami óhajtott, de rettenetes hideg süt belőle rá, és ne még!, ne még! vigyázz!, kiáltjuk magunkban. Menni kell Zalánnal, e mennyiségben is megejtő kötet utolsó soráig. El kell viselni mozaikosan égető, lét-őserdei, de végig kirajzolt világát. A költő nemevilági állításait kizárólagos evilágiságokként közli. Keserűségeiben béke van (a szívében nincs). Lázadásai mögött titkos tudás: látja, ahogy nő a fű homloka mögött. Szürrealizmusa annak meghökkentő, aki azt hiszi, csak az van, amit érzékel. Ebből a szürrealizmusból megtudhatjuk, hogy amit érzékelünk, látunk, az csak a dolgok eleje, tarkasága, tolakodása. Ez a látásmód szétválaszt látott nemlétezőkre, és nem látott létezőkre. Azt sugallja, hogy a régi név, történés, közalku már nem érvényes. És itt meg is áll. A névadás nem költői föladat. Az elemek újrarendezése, az igen: „a Forradalmak szent Könyvében neveink és neveink csupa kisbetűvel / azaz nemecsek nem ő csuk no mocsok ni mi csak néma csók nő (.)” A kötet végén „újabb írások” sorakoznak, a „FELTÉTELES MEGÁLLÓ” versei. Ha a kitűnő címet jól értjük, üzenetet bújtat: ne féljetek, gyerekek ott az örökös végeken, visszatérünk mi még körülírt, -rajzolt, tervezett, megfirkált, körökbe, téglatestekbe öltöztetett vádjainkhoz, mivel ilyen a világ s ilyen is marad. Akár jól értjük, akár nem, egyetértünk. Okunk van vádjaink kimondására. Ki fogjuk őket mondani, plaj- básszal épp úgy, mint metaforával. S ha jól megy, oly szépen, mint Zalán Tibornak, egy nem-föltételes-megállóbéli ácsorgásában: Fejed körül a hold halvány grönlandi glóriája mosolyodban kilakoltatott évszakok meggypiros sátrai égnek Már nem fontos sírásodat ki rejtegeti gyémántjában szívedet dübörögve fölveri a gyom. (631) (ECOTREND BT., Budapest, 1994) 1111
