Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika

ságírás. Korántsem csak azért vélnék így, mert Márai önként vállalta, s „nagyon szerette” ezt a munkát. így gondolnék azért is, mert — tőle tudjuk - az első prózaírói sikerek után a publicisztika már nem fő-, hanem csupán mellékszerepet játszott életében. Az Egy polgár vallomásai (Bp., 1990. 376-379.) beszámol arról, miképp és miért döntött a szerző — párizsi idözésének legvégén — a szépirodalom javára. Ezt tudván is kérdezhetnék, persze: túl a műfaj iránti erős vonzalmon, akadt-e egyéb oka is az újságírói ambícióknak? Föltétlenül! Ama bizonyos „közvetlen beszélgetés az olvasókkal”. Márai — noha mind kevésbé bízott az emberek nevelhetőségében („... belülről az emberi anyag az egyénekben ... reménytelen” - hangoztatja e kötetben a Bizalom című eszmefuttatás: 189.) — valamennyi művével (így cikkeivel, tárcáival is) - gondolkodtatni, befolyásolni, meggyőzni, hatni akart, lévén hite: „...az író legfőbb feladata a nevelés” (vö: Ihlet és nemzedék. Bp., 1992. 44.). Kiegészítő műfaját, a publicisztikát ugyané szellemben gyakorolta, s ha a hang, a stílus némelykor tán oldottabb, csevegőbb is itt, mint más alkotásaiban, a gondolati igény lazulása egyszer sem érzékelhető. Márai e szabott terjedelmű tárcákban, nyilvános meditációkban is legigazibb önmaga - Márai. A publicistát ugyanazon témák, gondok, dilemmák foglalkoztatják, mint az esszéistát, a szépírót és a naplószerzőt. Bizton mondhatjuk: a Vasárnapi krónika egynémely darabjai otthont lelnének akár az Ihlet és nemzedék ívein is, mások az akkortájt született regények betétjei, elmélkedő futamai is lehetnének, ismét mások mintha a Füves könyv bölcselkedéseit avagy a majdani diáriumok töprengéseit előlegeznék. Példákkal élvén: az Ambrus és a mérték avagy a Szakállas Török című írás aligha rína ki Márai 1946-os esszéfüzéréből, az Eszpresszó egy töröl fakad a Szindbád hazamegy című remekléssel, a Hajnalban meg a Válás Budán című könyv bizonyos részei közt nyilvánvaló a rokonság, amiképp A párizsi levelező avagy a Például Holbein problematikája is visszatér a Naplók hasábjain - minek sorolnánk fel valamennyi összefüggést? Kitetszik tán az eddigiekből is: nézetünk szerint nem „kerékkötője”, hanem inkább komponense volt az újságírás Márai „művészi kibontakozásának”, az eszmélkedés (és eszméltetés) egyik műfaja és terepe. A Vasárnapi krónika darabjai ha forgácsok is, nem melléktermékek; ugyanabból az anyagból vétettek, mint a szerző más, sokkalta terjedelmesebb alkotásai. S Márai íráskészségének, bámulatos termékenységének ismeretében megkockáztatnék: szépirodalmi munkáin akkor sem dolgozottvolnanagyobbműgonddal, hanetán elhárítja a publicisztika csábításait - karakterének, aránylag korán kijegecesedett eszmerendszerének ismeretében pedig föltehető: szellemi szuverenitását aligha csorbította a redakciók világa.

Immár csakugyan tárgyunkra térvén. A Vasárnapi krónika ötvennyolc tárcájának - durva egyszerűsítéssel - három főszereplője, illetőleg kulcsfogalma van: Európa, a háború és az egyén. Európa, amely hosszú időkig egységes és termékenyítő Eszme volt, s amelyet úgy szétrágtak a nacionalizmusok, hogy „...nincs többé. Maradt helyette egy földrész”. „Valami, amibe beleszülettem, szemeim előtt szűnt meg; fel sem ocsúdtam, s már emlék volt” (Előszó egy földrészhez: 11-15.). A háború, amely feltartóztathatatlanul közelgett, majd megérkezett, és „...becsukott egy világképet” (160.). S az egyén, a gondolkodó fő, a személyiség, „...a magányos, alkotó ember...”, „...aki nyugodtan áll a tolongó világban...” (81.), „...a tömegek lázadásának idejében...” (79.), ki tán örömest menekülne valóságos és jelképes szigetekre (41-45., 74—77., 198-199., 242-246.), de nem teszi, mert vallja: „Viharban maradjon az ember legalább olyan erővel helyén, mint műve...” (195.), nem teszi, mert tudja: „...Európa lelkiismeretét új tartalommal kell megtölteni”, a háború végeztével ki kell mondania az új „...küldetésigény igéit” (97.). Végtére is: „Az embereket önmaguktól mindig csak egy-egy ember mentheti meg” (80.), illetőleg: „Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit” (191.).

E három főszereplő, e három kulcsmotívum - Európa, a háború és az egyén — együtt van jelen a Búcsú című tárcában, s korántsem véletlenül áll a kötet élén (Előszó helyett — mondja az alcím) épp ez a kivételes szépségű, mélyről fakadó lírával, rezig- nációval és reménységgel, nosztalgiával és melankóliával telített, polifon vallomás.

1087