Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
folytonos kötélhúzásban úgy meggémberedett a keze, úgy kifogyott lélegzete, hogy már nem sokáig bírta, és akkor így sóhajtozott: „ki húzza majd felettem a lélekharangot?!” Es a patikusok, meg a papok! - ezek valóban éjt napot eggyé tettek, csakhogy előkészíthessék a hosszú és kínos haláltusát. A templomtoronynál is magasabb füstölőben főzték a mérgeket, azokat még be se kellett kanalazni, a teremtmények már a város felett teijengő füsttel magukba szívták a kórt, s amikor láthatóan senyvedni kezdtek, már nyitotta is az ajtót a pap, néha párosával, vagy akár nagyobb csoportban a krampuszvörösbe öltözött ördögfiókák kíséretében, és pokolpalástja ráncaiból csurgatta a biztosan gyilkoló kenetet. Néhány öregembernek feltűnt, milyen elégedettek bírák, orvosok és más méregkeverők buzgalmuk eredményével, holott jutalmul sem arany, sem ezüst tallért, de még rézkrajcárt se kaptak, mindössze néhány gyűrött és szennyes papírdarabot, amit azután legfeljebb újabb mérgek készítésére használhattak. De nemcsak e tudományos tekintélyek, mint magas tisztségviselők és tudorok, a közönséges emberek is elfogadták és magukba fogadták az új halált. Számolták mit és mennyit és kire hagynak itt, azt sohasem, mit vihetnének mégis magukkal, és olyan buzgón siettek a temető felé, mintha egész életük egyetlen értelme az lenne, hogy a temető ellepje a várost. Csak nagyanyánk tudott még arról az időről, amikor nem volt temető, szertartás és tor és utána osztozkodás, a kilenc híd idejében, az időről, amikor a hosszú és számlálhatatlan éveket élt eltávozó ősök nem váltak bűzös hullává, hanem egyszer csak láthatatlanok lettek, de azért senkinek se jutott volna eszébe azt gondolni, hogy láthatatlan voltukban nincsenek jelen. De a sekrestyés komlóillatú leánya a májusi tölgyes tisztásán, két melle közt harangvirággal így szólt hozzá: - Janus, mikor viszel el oda?- Majd ha befejeztem, Janua. □ Janua, a sekrestyés komlóillatú leánya úgy látta, a legény beleveti magát a folyamba és kiáltani szerette volna a nevet, amelyet csak ő ismert, ő, egyedül, ám torka összeszorult, szája kapocsra zárult, az elfojtott hang buzgott vissza lefelé szívéig, ahonnan felfakadt, onnan forró forrásként ismét előtört és patakká sem válva, vékonyka csermely, és báránygöndör apró hullámokat repesve, csobogott utána, bele a Nagy Folyóba. A castrovallisbeliek csak annyit láttak, hogy a közönségesen nyugalmas Nagy Folyó magasra hányja hullámait, tajtékot vet, és megrettentek. Előbb homályosan, majd egyre élesebben a jácintszemű alakja merült fel képzeletükben: „ha itt teremne!” talán elkerülnék az árvizet, a pusztító vihart, valahogy végét vetné, valahogy befejezné, ám képzeletük nem bizonyult elég hatalmasnak előhívására, és kiáltani sem tudtak érte - nevét nem ismerték. A városba telepedett idegenek látták messziről amint egy ember a Nagy Folyón átvezető korhadt hídra, az enyhén emelkedő grádicson fellép, hanem ők tévedtek, ez nem az a híd volt, nem az a folyó és nem az az ember. 1049
