Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Molnár Gergely: Adalékok a "nagy háború" történetéhez

csonka a kéménye.

Csonka kémény magába’ áll, nincs vakolat rajta,

Meg-meginog a viharba’ omladozó orma,

Meg-meginog a magasba’ a nagy zivatarba’,

Könnye volna, az is folyna,

hogy oly régen vagyok a fogságba’.

Igen búsan hull a könnyem az orosz fogságban,

Azon jár a gondolatom, mi van a hazámban?

Szörnyű vihar, véres vihar földet befestette,

Búsan néz le még e nap is

az elhullott s szétszórt holttestekre.

(Azt mondja a fenti poémában: „Azon jár a gondolatom az orosz fogságban / Mily boldogan éltem otthon kicsiny szobácskámban”... Pedig itthon meg azt énekelte egyik téli versében, hogy: „Jaj istenem, de hideg az én szobám / Azt csudálom, hogy be nem vagy az én szám”.)

Hogy versét leírhassam, beinvitáltam a lakásomba. Pár óra hosszat időzött nálam, egy-két pohár bort is koccintottam vele az egészségére. Hisz énértem is szevedett szegény. Beszélgetés közben kiszedegettem belőle élményeit, melyekről „naplót” vezetett kis noteszában. De nem jól mondom - nem „naplót” vezetett kis noteszában. De nem jól mondom - nem „naplót”, csak „lajstromot”; csak bolyongási helyeit, s ide-oda érkezése időpontjait regisztráló száraz kommentárt.

Európai és ázsiai Oroszország térképe előtt állva sorra mutogatta a nagyobb városokat, mikben megfordult; s ugyanezeket noteszában is mind feljegyezve láttam. Járt a Kaukázusban, hol valami Lencki nevű faluban, Batumi és Tiflisz tájékán sarlóval szép kövér tisztabúzát aratott egy orosz parasztnál. A paraszt tanyája, jobban mondva gunyhója pár órányira volt csak, hová hajnalonként olyan forma egylovas alkotmányon indult ki, amilyen itthon, urasági birtokokon a polyvahordó szekér. Mint beszédéből kivettem, még a szép harmatos hajnaloknál is jobban tetszett poetikus lelkületének a gazda lenhajú lánya, térdig érő bugyogójával és gömbölyű, meztelen karjaival...

De egy sváb hadifogoly is ott kellemetlenkedett, s úgy látszik, hogy a lenhajú lány szíve a formásabbhoz hajolt, és szegény Balázs szívében csak a szerelem tövise maradt. Hisz itthon is szerencsétlen volt az ilyen vállalkozásban. Megunva árva kis hajlékában a magános életet, társat keresni indult. Az orgoványi huncut lányok közül azonban tán nem is ment volna hozzá egy se, mert inkább félnek vala az írópennájától, semhogy érdem szerént megbecsülnék. Azért valahonnét Szeged tájékáról hozott valami Pölös Viki nevű vászoncselédet, kivel négy évig jámbor egyetértésben lakozának együtt. Balázs, mint hű családfenntartó, mindent beteremtett az asszonynak, de végül mégis éket vert közéjök a sátán — illetőleg egy formás legény. (Szegény, azolta már ő is az árnyak honába költözött!)

A dolog úgy történt, hogy Balázs egy szép piros pünkösti napon éppen