Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
szem hogy írhattál ilyent Mihályról? - kérdezte Kosztolányi. Miért - kérdezte műfelháborodással Szabó Dezső —, nem írtam meg, hogy kotyogó vénasszony! Nagyon nagyra becsülte Kosztolányit, de egyszer azt mondta nekem: írok egy rémregényt a „Budai Népszavának” (nem tudom melyik lap gúnyneve volt) s elkezdette mesélni, miről is szól a rémregény. Itt a Philadelphiában, alko- nyodik, szemerkél az eső, lucskos a járda s neki haza kell mennie a szomorú egyedüllétbe. El is indul, ám ahogy megy , mögötte lépteket hall, megmarkolja botját és hátranéz. Senki. Gyorsabbra fogja lépteit, de ezt is követik a cuppogó sárban jól hallatszó idegen léptek. Elkezdődik egy üldözés, egyre gyorsabban, a végén már majdnem futásra került ő közte és a láthatatlan követő közt. Végre szinte beomlik lakásába. Végre biztonságban van, a szomszéd szobából motozást hall, odaugrik a villanykapcsolóhoz. Vakító fény, de semmi. Végre mozgást lát az asztalán, hát ott egy rímszótár, amely ünnepélyesen szétnyílik és kiemelkedik belőle Kosztolányi Dezső! — Nos ez volna a rémregénye! Persze sóba nem írta meg. Egyik költöztetésekor elmondta nekünk, hogy hajnaltól fogva írja új drámáját. Később beszélgetés közben elárulta, bogy jó nagyot sétált a hűvösvölgyi erdőben. Egyszer kölcsönkérte tőlem Kassák-köteteimet, mert a babitsi mintára füzetet akart írni: „Kovácslegény az irodalomban” címmel. A könyvek közt volt a „Tisztaság könyve”. Ezt annak idején egyik főiskolás szerelmemnek adtam, s amikor visszaadta, az ajánlást leragasztottam, de hogy ne lehessen napfénynek tartva elolvasni, fóléje írtam: László Gyula általános ember. No, mikor visszaadta a könyveket, látom, hogy beírásomat Szabó Dezső aláhúzta s odaírta: „Ezt a valószínűtlen meghatározást szükség volt betűkbe ordítani” - könyvem mai napig is megvan. Erdélyi Jóskát nagyra becsülte, Tamási Áront nem („akaratom ellenére született fiam”-nak titulálta). Beszélt egy darabjáról, amelynek középpontjában Ady Endre állt, a zseni. Megírta-e, nem tudom. Egyszer valami szolgálatomért meg akart jutalmazni, és egy Pesti Hírlap-os sárga-regényt adott. De Mester, azt hiszik, hogy az újságosnénitől vettem 20 fillérért. Erre beírta: „László Gyulának érdemei adequát elismeréséül”. 0 ugyanis minden sárga könyvet megvett, az újságosnéni így kínálta: tessék megvenni az új rémest. De nem olvasta el, csak az elejét, aztán leült és kikövetkeztette, hogy ki a gyilkos, majd elolvasta a végét, ha nem az volt a tettes, akkor a könyv rossz volt! Szivarozott - nem cigarettázott. - Az a homokos Ottó Feri, a zeneszerző kérdezte tőlem, milyen Szabó Dezső, amikor szeret? A féleszű azt hitte fiúszeretője vagyok a Mesternek. Soha egyetlen árnyalatát sem tapasztaltam efféle szenvedélyének. Nem is hiszem! Bohuniczky Stefi írt róla, hogy voltaképpen csak dicsekedett férfiúi voltával, de nem volt az, úszni se tudott. Félelmetes előadó volt, a Zeneakadémia közönsége megfeszülve figyelte, úgy bánt a közönséggel, mint hangszerrel. SZERENCSEFI ÉS ARANYEMBER Két jelző, amikről csak nagyon későn szereztem tudomást. Az elsőt (ein Glückskind) Marica nagymamájától kaptam, amikor még csak udvaroltam unokájának, a másodikat (Goldmensch) Fuchs úrtól, a volt svájci nagykövettől 98
