Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Gergely: Adalékok a "nagy háború" történetéhez
egyedül. A Don folyó mellett mendegélt. Harmadnap egy becsületes kozák arra intette, hogy ne menjen tovább, mert egyenesen a bolsevik frontnak tart, hanem inkább szegődjön be hozzá. Mit volt mit tenni, beszegődött. Mintegy három hétig egy nagy vízmosta mederben őrizgette a kozák 6 ökrét. Szép füves hely volt. Olyan, aminőt Lót választott, mikor Abrahám tudtára adta, hogy a békesség fennmaradása okáért osszák meg maguk közt a tartományt... Ezúttal azonban nem neki kellett megindítani a sors szekerét, hanem a gondviselés" jött segítségére. A három hét alatt kadettok törtek be a csendes faluba, s minden épkézláb embert magukkal hurcoltak katonának a bolsevikok ellen. Az ő gazdáját is. A búsan távozó kozák utolsó intelme ez volt hozzá: — Hajtsd ki, fiam, ökreimet most már a baromcsordára, a többi közé! - A kadettok meg azt mondták neki: — Nu, ausztricki, most már mehetsz haza. Haza! Jó Deklina Mihály bevonult a hat címeres ökörrel a füves völgyből a faluba; illően beszámolt velők a kozák gazdasszonynak, majd pedig görcsös botjával kezében és vászontarisznyájával nyakában útnak egyengette lábait megint. Mégiscsak tartogat a jó isten egy kis ajándékot szegény bujdosók számára: barangolás közben Sörös Károly és Nagy Lajos nevű újkécskei magyar fogolytársaival találkozott. A leáldozó nap irányát követve, a délorosz pusztákon bolyongtak. Pár száz kilométer után egy Csír nevű faluban vonatra kapaszkodtak fel, s azon folytatták útjokat nehány napig. Azonban megint kadettokkal találkoztak: kiszedték őket a vonatból, és visszahajtották Csírbe, hol egy új, még eddig nem próbált foglalkozás várt rájok: temetés. Ütközet volt itt a kadettok meg a bolsevikok között, s terítve lett a mező halottal meg döglött lóval. Ezeket kellett hordaniok egy kiszáradt folyómederbe, s földet hányni rájok. Se pap, se harangozó, se koporsó, se gyászoló gyülekezet nem volt, csak a jó prédának örvendező varjúsereg. Két hétig folyton temettek. Aztán vasúthoz hajtották őket, hogy kenyeret és lisztet pakoljanak a vagonokba. A három magyar, mire felpakolták a sok kenyeret, el is szökdösött, mert ha indult egy vonat, arra mindjárt felkapaszkodott egy-egy ember. Mariupoljáig vonaton, onnét Odesszáig hajón mentek. Odesszából Marinkába vetette őket sorsuk; e helyeken már a mieink voltak az urak, náluk jelentkeztek. 2 hétig maradtak. Deklina Mihály ez idő alatt kórházban feküdt, mert sebek voltak a keze szárán, de a barakk-kommandósok kizavarták, mondván, hogy „menjen mindenki, amerre lát”. Éppen kapóra, egy katonai transzport indult Magyar- ország felé. 0 is felkapaszkodott a vonatjukra, és nem is szállt le, csak Budapesten 1918. november 7-én. Hazaért abban a hitben, hogy majd szépen kipiheni a háború, a fogság meg a hosszú bujdosás nyomait és emlékeit - s íme, itthon meg ekkor ütött ki - mint mondja — katonáink közt a forradalom, mely — szavai szerint - abból állott, hogy a tiszteket lefokozták, a generálisokat becsukták, a raktárakat feltörték, a sok rumot és bort itták, mint a vizet; megszűnt a fegyelem, felbomlott a katonai rend, kezdődött a felfordulás, a rontás, a romlás... 996
