Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Dicsőség neked, dühös ember, és szia (Orbán Ottó: Egyik oldaláról a másikra fordul; él)
HORKAY HORCHER FERENC Dicsőség neked, dühös ember, és szia ORBÁN OTTÓ: EGYIK OLDALÁRÓL A MÁSIKRA FORDUL; ÉL Orbán Ottó kötete élő cáfolat. Az idei Kossuth-díjas költő versei élő, eleven anyagból születtek, bizonyítva, hogy szerzőjük legfőbb becsvágya, hogy a vers egyik oldaláról a másikra forduljon: éljen. Olyan célkitűzés ez, amiről Orbán maga is tudja, hogy anakronisztikus. Ezért neveztem a kötetet cáfolatnak. Cáfolata a versgyűjtemény uralkodó esztétikai teóriáknak, szkeptikus művészetbölcseletnek, korízlésnek és kordivatnak. Mindannak tehát, ami az aktuális protokoll-listák összeállításánál szempontként szóba jöhet. Egy dühös ember hangján szólalnak meg a versek. Bátran, már-már hivalkodóan személyesek. Ravasz dolog, persze, ez az alanyiság. Orbánnál például kifinomult technika eredménye. Maga is több helyen hivatkozik rá, például az Eliotról szóló versben, hogy „... az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté...” Dühe — két szempontból is — irodalmi, bármily meggyőzően győzködjön is bennünket arról a szerző, hogy „ez most nem irodalom”. Először azért, mert eredete könnyen visszavezethető a beatnemzedék irodalmilag jól dokumentálható dühéhez. Allen Ginsbergék „üvöltéséhez”, ahhoz a nemzedékhez tehát, amelynek költészetéhez Orbáné a legközelebb áll. Másrészt meg azért, mert a düh kiváltó okai között igen jelentős szerepet játszik maga az irodalom. Pályatársak, riválisok, szekértáborok, és mi, kritikusok („minden csomóponton egy szorgos forgalmista / tandorizik, petrizik, egyebezik”). Nincs kétségem afelől, hogy az irodalom, az irodalmi élet valóban jó okot szolgáltatott erre a dühre. Bizonyos szempontból azonban hálásak lehetünk e „visszásságoknak”, ha egy ilyen kötet létrehozásához hozzájárultak. Félreértés ne essék, nem cinizmus ez a részemről, csak szerény hivatkozás az egyik vers érvelésmódjára, amely szerint: „minden pofon egy remekmű ígérete”. Orbán jól tudja, elemi szükséglete versének a düh, ezért ápolgatja-pátyolgatja olyan gondosan. Tanítani való módon dühös, úgy, ahogy csak azok tudnak dühöngeni, akik professzionálisan kezelik elemi indulataikat is: a költők. Mert nemcsak dühe páratlan, a gorombaságnak is igazi szakértője Orbán. Ahogy amannak is érti mindenféle módját, goromba is többféleképp tud lenni - üdítően, költőien, de filozofikusan is. Csak egy példát hadd hozzak filozofikusan közönséges gorombaságára. Egy gyors közösülés annak a versének a címe, amelyben egy huszonkilenc év után megismételt nemi aktust ír le a beszélő hang, minden kertelés és „költői” szépítés nélkül. Talán nem tűnik túlzó prüdériának, ha csak a vers utolsó három sorát idézem - gondolatmenetemhez ez is elegendő: 88 Én meg ott maradtam összekent nadrággal a kabátokon, és hallottam a testtelen keselyű rekedt vijjogását, hogy mind úgy végezzük, ahogy a sintér kezén a kutyák.
