Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975
morogva kérdeznek és válaszolnak”, avagy a képernyőre merednek (7.), s „A televízió, ez a járvány” (237.) részint egyformává gyúrja, részint szellemi kiskorúságban tartja őket (uo., illetve: 90. stb.), hogy a mozikkal egyetemben levezesse a tömegunalmat, gerjessze az agressziót és a terrort (143-144., 237.). S a torz, személyiséghiányos világban még a lázadás is torz és személyiséghiányos: ilyen a nemegyszer s mindig heves viszolygással emlegetett hippiké. A Napló fölfigyel arra, hogy e fiatalok „... nemcsak valami felé, hanem valami ellen is vándorolnak”, meghallja „... a vom'tó kérdést, amit egy tökéletesen magára maradt nemzedék üvölt” (171.), de megvetőn konstatálja azt is: „Nem mernek különbözni; csak nyájban és engedelmesen mernek anarchisták lenni” (41.). A zendülés, az ellenkultúra éppúgy arctalan, mint amit megtagad; az egyetemes konformizmus kihívására adott válasz úgyszintén konformista. „... valami megtörtént. Valaminek vége” - összegez keserűen Márai (119.). A Személyiség kiveszett, s „Ami biztos, az eltömegesedett emberiség elkorcsosodása” (80.). Két „Isten” uralg: a Fogyasztás (87.) és a Pénz (248.) — Kosztolányi beszélt rokon szókkal s indulattal a Mammon hatalmáról (vö.: Édes Anna. Bp., 1967. 122-124.) - s „A technikai civilizációban már csak a részletekre tudunk figyelni, az egészre soha” (81.). A tömegtájékoztatás gépies közönnyel ontja a mindig rettenetes világtörténelem (128— 130., 178-179.) legfrissebb információit, az immár „... napihírré zsugorított végzetet” (259-260. - lásd még: 108., 254. stb.), miközben az emberiséget a hitvány pótszerek, a fölösleges javak, az olcsó élvezetek megszerzése, birtoklása mámorítja. S mert „... az új tömegpolgárság fogyaszt, de nem emészt” (288.) a konzumtársadalom kultúrája, művészete sem lehet más, mint talmi. Ritka kivételektől eltekintve, Márai a szellemi hanyatlás és elfajzás századának tudja a magáét; „szégyellem, hogy kortárs vagyok” -mond kegyetlen ítéletet a „kontárok és kupecek” ténykedése láttán (169.). Leszámítva az ókori klasszikusokra tett gyér utalásokat, zseniális, az Embert, a Személyiséget megszólító-építő alkotókat és alkotásokat csak a reneszánszban és a korai modernség művészetében talál a naplóíró (162., 168-170. stb.). Az avantgárdról - így Picassóról — továbbra is megsemmisítőén vélekedik, elvitatván újfent a mozgalom összes érdemét (uo. és: 92., 175-176.), és tulajdon századában széttekintve, alig-aliglel igazi nagyságot; kortársairól — elevenekről, régebben és frissen elholtakról - szólva ugyancsak fukarul méri az elismerést. Halottbúcsúztató portréi, értékelései (több is akad belőlük a (báriumban) kíméletlenül szigorúak, olykor kifejezetten elfogultak (12-13., 116-118., 280. stb.). Csupán kevesek teljesítményét képes méltányolni Márai; Hemingwaytől Az öreg halász és a tengert (8-9.), Lampedusa és Borges műveit (9., 221.), egyébként úgy tartja: az irodalom agonizál, a világliteratúrát gazdagító remeklések nemigen születnek (8-9., 104—105. etc.) — „Most nincs más, csak a bestseller” (99.). Hiszi pedig, változatlanul: csakis a valódi művészet emelhet a lét magasabb dimenzióiba, csakis az figyelmeztethet emberi lényegünkre, küldetésünkre (243—245.). Egybehangzón az eddigiekkel, a politika és a politikusok cinizmusáról, immorális voltáról is lesújtó véleménnyel van a Napló. „»Politika«: az ember színészi képességeinek felső lehetősége” - jegyzi meg egy helyt (75.) indokolt utálkozással, másutt meg a terméketlen szófecsérlés, az elvtelen kompromisszumok, a meztelen önzés „tudományát” látja benne (19., 21., 22., 74., 105. stb.). Márai nem feledi, mily közönnyel hagyta cserben a Nyugat 1956 magyar forradalmát (254.), s esküdt ellensége az úgynevezett enyhülési politikának, mivel az szerinte elsősorban szovjet érdekeket szolgál (214.). A diárium számos passzusából kitűnik: a szerző nem csupán ádázul gyűlöli a bolsevizmust (s mindazokat, kik gyávaságból, ostobaságból, önérdekből megbékélnek, sőt, együttműködnek vele, vagyis a keleti és a nyugati „társutasokat”: 180-181., 282- 284. etc.), hanem -hallomásai, olvasmányai, töprengései segélyével - lehetséges jövőjét is fürkészi. Egynémely fejtegetések - ma úgy tetszik - szinte látnokiak: Márai megengedi, mi több, prófétálja „a szovjet imperializmus” hamaros összeomlását (105-106., 209—210.), s aminő pontossággal látja a nemzeti kisebbségek vágyát az autonómiára, 915
