Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975
szenvedés és a fájdalom mindig torzít, rondít. Csak a gyönyör nemesít” (69.). Olybá tetszik nekünk: noha ez utóbbi mondatok - a szövegkörnyezet tanúsága szerint — az emberi arcra vonatkoznak, szintúgy érvényesek a lélekre is, ekként a „Márai-rejtély” kulcsát is föllelhetni bennük. A magánlét teljes kilátástalansága, az örökös számkive- tettség tudata hívja elő s fokozza végletekig a naplóíróban a tagadás, a rombolás indulatát. Ámbár a diárium csak elvétve (pl.: 163., 287. stb.) s akkor is visszafogottan szól az önkéntes száműzetés, a hontalanság emésztő keserűségéről, a kötet egésze mégis ennek múlhatatlan fájdalmáról beszél. Márai a bolygó hollandi sorsát éli át - de számára nincs kikötő, amely szenvedéseitől megválthatná. Magyarországra nem jöhet, nem is jönne, a világnak pedig nem akad oly szöglete, hol honját meglelhetné. Hiába van tudatában alkotói nagyságának, idegenben, anyanyelvén írván, semmi remény, hogy művészi rangját föl- és elismerjék. (Mily gúnnyal minősíti a Nobel-díjat!: 221.) Nézzük akárhonnan: hiányzik a hely, a közeg, amely a léleknek otthont, a létnek némi értelmet adhatna. Az idős Márait valóban a Semmi veszi körül, ezt tágítja kozmikus méretűvé, fájó kéjjel szaggatván minden köteléket, pusztítván az illúziók, hitek maradékát. „... hadd lám, mire megyünk ketten!”... Durva egyszerűsítés volna persze, ha a Naplót átitató félelmes zordságot, mindennemű teleológia és létértelem kérlelhetetlen tagadását kizárólag a szerző élemedett korából, reménység híján elsötétült kedélyéből eredeztetnék. A személyesség körein jóval túlmutató okok, egyetemes összefüggések is kirajzolódnak itt. Márai ezúttal is (miképp előző (báriumaiban s szinte teljes életművével) a korai — a reneszánsszal felnyíló s századunk elején lezáruló — modernség értékei, eszményei felöl bírálja s ítéli meg a kései modernséget, az individuumot és a minőséget eltörlő technikai civilizációt, fogyasztói társadalmat, oeuvre-je ekként - mostanában némileg kompromittálódott kifejezéssel élvén - a „kultúrakritikai pesszimizmus” egyik, fölötte markáns változatának tekinthető. Véleménye az elúrhodó, Európát is bekebelező „szép új világ”-ról soha sem volt hízelgő, még kevésbé kíméletes, ámde aligha szólott elébb oly metszőn, mint e Naplóban s a néhány év múltán bevégzett könyv, a. Judit... és az utóhang lapjain. (Nem véletlen, hogy a diárium egy-két passzusát — az amerikai munkások életéből hiányzó „öröm”-röl: 241., az értékes, kísérletező színházak csöndes halódásáról: 251. - a regényszövegben látjuk viszont.) Tapasztalások, eszmélkedések, olvasmányok hatására Márai mindenkor szkeptikus volt az emberrel szemben (215-216., 252-253., 290. stb.) Hirdette noha: „... az író legfőbb feladata a nevelés” (vö.: Ihlet és nemzedék. Bp., 1992. 43^44.), valójában nem hitt a pedagógia ösztön- és erkölcsnemesítő hatalmában, és eme, sűrűn hangoztatott meggyőződésének ez a Napló is hangot ád (204., 253.). Mi több: itt már ily irgalmatlan - Nietzsche, André Malraux, Erich Fromm verdiktjeit fölidéző - ítéletet formuláz: „A XVIII. század felszámolta a Vallást. A XIX. század felszámolta az Istent. A XX. század felszámolja az Embert” (83.). Az Ember elveszése a Személyiség megsemmisülését jelenti Márainál. Úgy találja, hogy a konzumcivilizá- ció jóvátehetetlenül elpusztította a kora polgári idők legszebb, legvonzóbb tüneményét, az egyéniséget, oly sikerrel, hogy ez a végzet — Amerikában élve — még őt magát is fenyegette, sőt: tán be is teljesedett rajta (253.). Eltűnt az Ember, feltűnt az ember, ki személyiség híján készséggel beolvad az egyformaság ijesztő masszájába (108. stb.), ezért „Jóleső és megkönnyebbülésre késztető” a naplóíró számára egy degenerált olasz arisztokrata látványa: „A sok, személytelen tömegarc között megnyugtató látni, mintegy spirituszban, egy elhasznált, de még személyesen megművelt emberi arcot” (34.). Noha virágzik — és sokaknak busás hasznot hoz — a sztáripar, az ünnepelt kiválóságok silány utánzatai csupán a hajdani, valódi nagyságoknak (a diárium Teilhard de Char- din-ről, Albert Schweitzerröl és a hirtelen fölfedezett Kierkegaard-ról is ingerült rigo- rozitással nyilatkozik: 36-37., 39-40., 285-286.), és újraolvasván (214-216.) ifjúsága egyik lenyűgöző mesterét, Friedrich Nietzschét (275.), Márai többször is citálja a német bölcselő prófétai szavát: „... eltűnik a hős, megjelenik helyében a színész” (216., 238., 286.). Az emberek leszoktak immár „az alkotó erejű” beszélgetésről: „vitatkoznak, vagy 914
