Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)
árulkodásra hajlamos tekintet elé áthatolhatatlan falat emelnek a lecsukódó szemhéjak. Attól kezdve hiába fészkelődik noszogatón az ágy szélén, hiába köhint illedelmesen tisztelettudó-aprókat, hogy ismételten felhívja magára, meg bevallott szándékára a figyelmet, a megkömyékezett testben zajló életről az emelkedő meg visszaereszkedő mellkas, valamint az általa megmozgatott, ki-bejáró levegő halk sípolásán kívül semmi nem árulkodik. Reményvesztetten áll fel, hogy másik riportalany után nézzen. Már hátat fordít a fekvő, mozdulatlan testnek, már az első lépésre lendül a lába, amikor a száj váratlanul újra megnyílik.- Hé! Várjon az úr! - A hang, amely kilövell belőle, halk, de parancsoló. Simon reflexből visszakapja a fejét. Látja, amint a felsőtest megemelkedik, a jobb kar lenyúl az ágy alá, színtelen folyadékkal teli literes üveget vesz elő, amelynek címkéje olcsó pálinkára utal, a szájához teszi, az három jókora kortyot húz belőle, a harmadik után hosszú sóhajt szelei ki, s ezt újabb mondat követi, ugyanazon a színtelen hangon:- Csak így lehet! Húzzon az úr is! Simonnak nincs bizalma az italhoz, mégis kiveszi a kinyújtott jobb kézből az üveget. Erős undort érez, ha arra gondol, aminek következnie kell, végül a szesz fertőtlenítő hatásában bízva mégsem törüli meg az üveg száját, iszik egy férfiasnak remélt kortyot, azzal, borzongását leplezendő, levegőgyöngyöt rázva a folyadékba, visszanyújtja az üveget. A jobb kéz, amely átveszi, görcsösen merevedik rá a marokba simuló nyakra, segít a szájnak még egy kortyot kiinni belőle, majd miután a kézfej még töröl egyet az italtól benedvesedett, szélcserepezte ajkakon, az üveggel együtt visszahull a foszlósnak indult dokk takarta, satnya combokra.- Kérdezzen hát az úr! - mondja a száj újból parancsolón, s a szemek hunyorogva igyekeznek nyomatékot adni a hangoknak. Simon tudatáig csak megtörve, színét vesztve jut el a szabad jelzés. Tisztában van azzal, hogy útközben felépített elképzelésvára a terembe lépve kártyavárként omlott össze, újabb kérdéseket kellene tehát megfogalmaznia, majd rendszerbe állítania, ha nem akarja a sietség, a kapkodás, a megfonto- latlanság miatt elvesztegetni mindazt, aminek lényeggé kellene összeállnia. Ösztönösen kiérzi ugyanis a helyzetből a nagy, a visszatérhetetlen alkalmat. Visszaül az ágy szélére, de nem jön nyelvére a kezdő szó. Még akkor is az indításon töprengve hallgat, amikor egyenként szállingózva egyre gyűlnek köré az újabb szürke testek, a hozzájuk tartozó, bőrkeményedéses tenyerekben szorongatott üvegek, a világos meg sötét szemek, bennük megannyi mélyről fakadó válasszal a még el sem hangzott kérdésekre. Mire feleszmélne, már bezárják őt nehéz férfiszagba. Áthatolhatatlan kerítést vonnak köré, amelyen - nem pusztán úgy érzi, bizonyos is benne - a legnagyobb erő, a legmindenhatóbb hatalom sem volna képes akár egy akkorka rést ütni, hogy egy gyarló, a túlerő láttán elgyávult ember azon átbújva elmenekülhessen a bizonytalanság fenyegető következményei elől. A lelke mélyén kicsírázott balsejtelmet nagy bárgyún egy félresikerült kényszermosollyal igyekszik álcázni. Félig fölemelkedik ültéből és arcát, amelyet a kifejezéstelenségig eltorzít a ráfagyott mosoly, szaporán kapkodja jobbra-balra, miközben védelmet esdeklőn j ártatja körül tekintetét a fölé tornyosuló testeken. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek múltán, amelyekbe, mint a világegyetem nagy fekete lyukaiba az energia, 83
