Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Határ Győző: Életút 2.
„Okörszemű” hérai szépszeműségét, felmagasított homlokkal ajándékozta meg, melynek napbarnította fénylésén elveszett a tekintet és ez a boltozatos asszonyhomlok az arcnak valami cigányosan olümposzi jelleget adott. Vegyük még hozzá korom hajkoronáját, sűrű szempillája különös rebegését, hosszú- dad nyakának enyhén dülleteg beékelését a mellmezőbe s annak szertehajló alásiklását a domborodó ingblúznak - és előttünk áll a látvány, ahogy első ízben retinámat megütötte és mindmáig megmaradt. Beérző antennáim hamarosan jelezték s megérzéseimben ritkán csalatkozom - hogy excentrikus lénnyel, bolondos nővel van dolgom s villámbeszélgetéseink ezt megerősítették. Összezördült a családjával; egyetlen nővére Pesten él, ő meg duzzogva eltemetkezett ebben az isten-háta-mögötti sárfészekben, itt tanítónősködnék, de oly nyugtalanítóak a hírek a front közeledéséről, hogy a gyerekeket nem engedik el hazulról, a tanítás szünetel. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer kellett hogy könnybe lábadjon ez az Oriásszem és menten új élettervek kászkádja zúdult végig elmémen („Gyereket! Gyereket! Gyereket akarok tőled!” - zümmögött a fülembe Csilla lélegzet után kapkodó hangja), s alighogy megvillant, máris nekiláttam a megvalósításnak: esztendőkkel előre, mintha biztos lehetnék a dolgomban s nem lenne egy nap a világ. Először is pirinyó betűkkel leírtam verseimet, mindazt, amit addig a fejemben hordoztam; utána: hosszú levél Édesanyámnak... hogyne fogadná be s ölelné magához ő, Oroszlán-Mama, akinek az egész világ az édesgyermeke! Felokosítottam Csillámat és meghagytam, hogy mihelyt bennünket tovább visznek, hagyjon itt csapot-papot és utazzék Pestre, hozzánk-------jól tettem, nem jól tettem? Mi nem hiszünk a kiszmetben, hogy ott v árakozik ránk, ahogy Allah Rendelése kiszabta s a válasz arra a kérdésre- instrumentális voltam-e végzetében, hogy aláküldtem e kiszmetnek: meghaladja tudományomat. Nem szívesen árulom el a jövő kártyáit, de most kénytelen vagyok előreugrani az időben, hogy lássuk, kiknek és milyen háttérfüggöny előtt mered élőnkbe ez a nem-halandóknak-való kérdés, a lelki- ismeret-vizsgálaté - hogy jól tettem-e. Azt tudom, hogy Toncsillát (mert ton- csizta a család) a nővére megértéssel fogadta; és Édesanyám is, ezúttal leküzdötte természetes féltékenységét, annyira meglepte a széplány betoppa- nása - özönszemével, fejedelmi termetével - és az én levelem. Istápolta-me- lengette s mikor jelentkeztek rajta az első tünetek, a szem különös fénylése és a perszeveráló „csodálkozás” a tekintet merevségében, a fokozott érzékenység a meleggel szemben és olykor a könnyű tremor, azonnal orvoshoz vitte. Ami nem volt könnyű, az üzlet robotja mellett s szüleim kénytelenek voltak igénybe venni „nyilas-gyanús” nagybátyámat, aki addigra már különleges orvosi műszerekkel házalt és ismeretségei voltak a kórházakban. Azt, hogy Csilla állapotos, egyetlen utánam csempészett leveléből kiolvashattam: azt írta - úgy maradtam - ami asszony-nyelven terhességet jelent; de ha eszembe jut a madáchi falanszter tudósi verdiktje a fantaszta férfi és ideggyenge nő frigyéről - „rajongó férfi és idegbeteg nő / korcs nemzedéket szül” — nem vagyok biztos a dolgomban. Mert ha azt szült volna, akkor az eugenika kegyetlen igazságtevése, hogy a korcs ottpusztult vele... de bizonyos-e, hogy korcs lett volna s nem derék pater familias, a társadalom támasza? vagy felfedező? hittérítő? forradalmár? Sohasem fogom megtudni; mert Csilla, leendő anyósa helyett a nővérét választotta s összeköltözött vele: ott haltak 882
