Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)
kell állnia, hogy bemagyarázhassa magának, a kép nem is annyira lehangoló, mint amire számított. A szükségesnél hosszabb ideig tartja tehát kezét a bejárati ajtó kilincsén, s a fém hideg érintése tovább hervasztja rövid életű jókedvét. Ráadásul az a különös bizsergés is fokozatosan megszűnik, amelyet a főszerkesztő délelőtti, biztató kézfogása óta a tenyerében érzett. Amint belép, hályogot von szemére a földszinti folyosó nyomasztó félhomálya. Vakon teszi meg az első lépéseket, ettől a maradék jókedve is elpárolog, helyét ismét az enyhe, szorongást idéző gyomorremegés váltja fel. Meg is állna, vissza is fordulna, de tudata mélyéről valami furcsa, görcsös kíváncsiság noszogatja a folytatásra. A földszint szorongást szülő csendjéből fejvesztett menekülőként szalad fel az emelet halk, ingerlő zsongásába, amely mégis csak életet sejtet. A halogatás kipróbált taktikáját alkalmazva, végigsétál a folyosón, minden ajtó előtt megáll, fülel, de csak a legtávolabbikon, a negyediken találja érdemesnek bekopogni. Az ajtón belépve szemtől szembe kerül az odaforduló és kérdőn rámeredő tekintetekkel. Sem visszafojtani, sem eltitkolni nem tudja az egész testén végigfutó borzongást. „Nem, igazán semmit nem akarok!”, hallja a saját hangját, de semmivel nem tudja összefüggésbe hozni, már nem is emlékszik, hogy valóban elhangzott az ösztönös mentegetőzés, vagy csak szándék maradt. Célja felé tartó gyalogútján, halk fütyörészés közben, felsorakoztatta azokat a képleteket, amelyeknek alapján, minden természetes közvetlenségét latba vetve, őszinte szóra búja riportalanyait, rendszerezhető adathalmazt gyűjt be tőlük a valóság megcáfolhatatlan bizonyítására. Mindenképpen arra számított tehát, hogy már a legelején ő kérdez majd, amazok meg válaszolnak neki, semmiképpen nem az ellenkezőjére. A tekintetekből nyilazó kérdések azonossága kegyetlenül nyomasztó. Megkönnyebbülést hozhatna, hogy valamennyi kérdés pillanatokon belül sajnálatba vált át, a testi-lelki bénákat sújtó sajnálatba. Simon ettől bénává lesz. Ő a nyomorék Simon. Kezét kilöki, mintha eltaszítani készülne valamit, lábával dobbant - óriási erőfeszítés, belefárad. De ez a fáradtság teljesen más érzés, egészebb, emberibb, ahhoz is hozzásegíti, hogy hamarabb ocsúdjon döbbenetéből. Már a teremben terjengő vegyes szagokat is érzékeli, a megkövült csendben mégis felmérhetetlenül hosszúnak tűnik az a néhány másodperc, amelynek el kell telnie ahhoz, hogy visszanyerje önuralmát. Akkor vidámságot, magabiztosságot színlelve hangosan köszön, majd belső zsebéből előhalássza és felmutatja vadonatúj, fényképes-bélyegzős igazolványát, hogy az esetleges kedvezőtlen fejlemények elől annak fedezékében egyelőre megbújhasson. A beléptével állóképpé bénult élet attól kezdve, mintha ő jelen se lenne, ismét megmozdul: az abbamaradt mozdulatok folytatódnak, a félig elmondott mondatok befejeződnek, a válaszra váró kérdések megválaszolódnak. Csak a légypiszoktól szeplős ablakok, meg falak maradnak ugyanolyan mozdulatlanok és némák. Simon nem engedheti meg magának, hogy kezdeti lendületét letöije ez a kis megtorpanás, hogy elrettentse az a nyilvánvaló közöny, amelyet személyével szemben éppen a vizsgálandó közeg tanúsított. A darabosan, nehézkesen mozgó testek között már olyan szemekkel keresi-kutatja áldozatát, első, mindent meghatározó riportjának alanyát, mint vadászó nőstényoroszlán teszi az 81
