Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XIV.
mert szisztematikusan oly magasra emelték a borzalom-ingerküszöböt, hogy nem igen lehet alá menni. Ebbe a szinte kötelező hangulatba aztán kitűnően belepasszolnak mindazok a magyar publicisták, akik rájöttek a dolog nyitjára, akik a borzalmak professzionalista szállítói, kéretlen-rendelésre. A korábban szélsőbalról induló Hannelore Hegyi nagyszerűen megállja helyét a tragédiajelentésekben Magyarországról, s a jobb körökben „rágalomgyámak” nevezett Spiegel is örül Konrád György kormányt fasisztázó, antiszemitázó párttámadásainak. Milyen furcsa dolog ilyenkor a hazánk és közös Európánk iránt érzett felelősségtudatra gondolni - a szolidaritás fogalmának gyors sorvadására. Úgy tűnik, korunk győztes eszméje lesz a disszimiláció. Semmit, soha nem vállalni, s magunkat nem az odatartozáson, hanem a hálásan megtapsolt elutasításokon minősíteni. Azt a látszatot kelteni, hogy ez az újkeletű „tartás” a függetlenség letéteményese. A nemzetközi hisztéria-sajtónak megvan a maga hatalmas szövete. Befogad mindent, ami önvédelmi és önérdekrendszerébe beleillik, s kegyetlenül kivet mindent, ami érdekeivel nem azonos. Nagyszerű példája volt ennek a Csurka-ügy. A magyar sajtó elvégezte az előszelekciót: kiszedte (összefüggéseiből is) Csurka teijedelmes tanulmányából mindazt, ami (különösen az összefüggések nélkül) túl erős konzekvencia, téves prognózis - s mindenekelőtt a józanul, európai összefüggésekben gondolkodók számára vállalhatatlan megállapítás. Ez volt az első lépés. A második az, hogy a jól működő nemzetközi csatornákon kikerült mindennek még zanzásítottabb, még képviselhetetle- nebb interpretációja az európai és tengerentúli sajtóba. Áz eredmény: Magyarországon, az MDF-ben fasiszta, szélsőjobb erők kerültek túlsúlyba, az ország - sokak megkönnyebbülésére - a diszkvalifikálandók listájára tehető. (Ergo: a rosszabbul futottak jobb helyezést érnek el teljesítmény nélkül.) (Közben: a nyugati nép a maga gondjai, bajai között fellélegezhet: de jó hogy nem ott élünk, nekünk mégiscsak jobb, nincs mit kezdeni a „kelettel”, megszabadulunk az értük érzett kényszerítő felelősségtől.) Itt visszatérnék egy korábbi gondolathoz: a médiák hitelessége. A volt NDK-ban 40 éven át minden nap bámulták a csoda-Nyugat televízióját, s amikor az NSZK egyesült, kiderült, hogy ezen „fölkészülés” során a keletieknek a leghalványabb fogalmuk sem támadt a nyugatról - azáltal, hogy a televízió „értelmezésében” látták azt a világot. Ez korunk, a „médiák korának” legkeserűbb tapasztalata. A média elméletileg közszolgálati lenne, a közjóért tevékenykedne. Ám amivé vált, amivé „fejlődött”, az - sajnos - elvesztette már kapcsolatát a hagyományosan értelmezett közszolgálattal. A Csurka-ügyből is minden kiderül ennyi áttét után, csak az nem, hogy egy szorongatott közép-európai nép egyik gondolkodója orvoslást keres a bajokra. A saját, szuverén, jogos módján fölveszi a gondokat, fölsorakoztatja - számtalanszor briliánsán elemez -, s jó pár alkalommal téves következtetésre jut, elfogadhatatlan kijelentésekre ragadtatja magát. Maga a helyzet, a valóság már rég nem érdekli az újfajta médiákat. így hatásukban az amúgy is káros, véres disszimilációt, az önzést, a megszerzett hatalmakat - és nem az egymáshoz vezető szálakat erősítik. E játékban, útközben feltűnésmentesen elvész a közös felelősség, s ami 74
