Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Lőrincz Zoltán: Vallás és képzőművészet

irányába sodorja ezt a művészetet. Egy nem vallásos tematikájú ábrázolás is lehet tanú- bizonyság - a formai elemek tökéletes felvonultatásával - a Teremtöröl, az Istenről.

A vallás objektivitásának legjelentősebb képződménye a katolicizmus. A másik oldalon állnak azok, akik számára a vallás közvetlen kapcsolat Istennel, élmény, életvitel és életforma. A megtértek közössége számára a vallást történetivé és láthatóvá tévő képződmények (kultusz, liturgia, dogma) háttérbe szorulnak és csupán mint másodlagos tényezők játszanak szerepet. A protestantizmus sem tudja igazán reprezentálni a vallás szubjektivitását, hiszen itt is megtalálható az objektív. A kettő viszont tiszta formában nem létezik, bizonyos mértékben mindig áthatják egymást és keverednek.

A vallás gyakorlásának e két ellentétes pólusa és irányzata nem jelenik meg élesen elkülönítve a keresztény művészetben. Mind a két szélső áramlat tisztasága, de ugyanakkor keveredésük is olyan széles skálán mozog, hogy minden variánssal számolhatunk. E sorozat nem az egyházművészetet szeretné bemutatni, hanem a vallás, mint szellemtörténeti képződmény hatását a képzőművészetre.

Haus Sedlmayr (1896-1984) osztrák művészettörténész - bár kissé szubjektiven — az emberiség művelődéstörténete tükrében az európai művészetet négy nagy periódusra tagolja. Az első korszak, a preromán és a romanika időszaka 550-1150-ig, amit az „ISTEN-URALKODÓ” (GOTT-HERRSCHER) világa determinál. A második a tulajdonképpeni gótika korszaka 1140-1470-ig, az „Isten EMBER” (Gott-MENSCH) eszméje. A harmadik a reneszánsz és a barokk (1470-1760), azaz az „ISTEN-EMBER” és „Isteni” Ember (Gottmensch und „Göttlicher” Mensch) uralmának az időszaka. Ezután következik a negyedik, napjainkig tartó legújabb, a modern és a kortárs fogalmát magában rejtő „AUTONÓM EMBER” (AUTONOMER MENSCH) korszaka.3 Korszakolásainkban a Sedlmayr-i terminusokat alkalmazzuk, bár ő datálását 550-nel kezdi, kitekintésünk Jézus születésével indítjuk.

Az óegyház spiritualizmusa több olyan kérdést felvet, amely majd a művészettörténetben újra és újra aktuális jelentéssel bír. Az ókeresztyén művészetben fontosabbá válik az eszmei mondanivaló, mint a kor formavilága. Ez a különös fejlődés két főirányba mutat: egyfelől gazdag jelképrendszer kialakulásához vezet. A szimbolika az üdvtörténet jelképeinek a bemutatására vállalkozik, másfelől bibliai történetek képi megjelenítését eredményezi. Az ókeresztyén festmények, mozaikok és domborművek még nem „művészi alkotások” és nem szentképek, hanem bibliai képeskönyv, a szentírás történeteinek és eseményeinek ábrázolásai.

A Krisztus istenségéért folyó küzdelemben a művészet kérdése is előtérbe került: Jézus mint az Atya képmása ábrázolható-e? E küzdelemben alapozódnak meg azok az érvek, amelyeket az egyházi képhasználat és azon túl a művészet igazolására felhasználtunk. A korai egyház képellenes beállítottsága, akkor is, ha eltekintünk zsidó gyökereitől, önmagában nem meglepő. Csak arra kell gondolnunk, hogy az első három évszázad egyháza az uralkodó pogánysággal, annak bálványaival, babonáival állandó harcban volt. A harc újra és újra a bálványképek előtti áldozatra koncentrált, amely során a mártírok vére kiöntetett. Az egyház előtt megjelenik a „művészet” lényege. Az egész antik művészet alapjában véve kultikusan meghatározott művészet, amely ilyen értelemben az egész életet átitatja. A hellénista idők óta tisztán esztétikai művészet ellenére lehet-e „neutrális” művészetről beszélni, — ez más kérdés. Már a heroikusmitológiai témákat is „pogánynak” kellett hogy érezzék az egyházban, és egy tiszta ,vagy-vagy’-ot követeltek. Ehhez járul még a morális bizalmatlanság a művészet és a művészek iránt. Ismert volt a művészek helytelen életvitele, és elvetették az obszcén motívumokat, amelyeket a művészek előszeretettel alkalmaztak. A művészet a legjobb esetben is felesleges LUXUS maradt. Világi hívságnak tűnik, aminek nem lehet helye az egyházban. A művészet elvonja a szegényektől a támogatást. Ezek mind olyan gondolatok, amelyeknek nincs közvetlenül közük a művészetek körüli vitákhoz, de mindig aktuális jelentőséggel bírnak a szerzetesrendek reformtörekvéseinél és a kép758