Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

kormányozta, de óvatosan, óvatosan, nem úgy, mint Páskándi Géza, aki „ifjúi dicsfényben” lubickolva rászólt: Akkor ne írj! Ne írj, ha nehezedre esik. Ne erőltesd! Ebben egyhúron pendült Ráduly Jóskával, azaz: Cincogó Feliciánnal, aki szerint Petőfi Sándor a kisujjából rázta ki költeményeit. Aki erre nem képes, az fűzfapoéta. Tiszta cibere, tette hozzá. A héber eredetű Szálka Pál, a Bányavidéki Fáklya néptanácsi ügyekkel foglalkozó munkatársa, holmi csipkelődni szerető, sivár lelkületű emberke, az Utunk „névsorolvasásait” rendszerint megmutogatta neki. Téged is megemlítenek, János. Itt vagy, ni... és mások. Te vagy a „mások”. Huszonötödik évében jár, családapa. Költői képességeinek bizonyítására, bizonygatására már aligha érdemes energiát fecsérelnie, áttér a prózára. A versírásban szerzett tapasztalatait majd ott érvényesíti. Témák után tapogatózott; valamirevaló, „kerek” téma nem jutott eszébe. Belehallgatózott életébe; érdektelen volt, lapos, „hamis”, a szocializmustól messzire kanyarodó. Nem híve a rendszernek, a megszállásnak, és az előbb-utóbb ki fog derülni. Megkísérelt a Jelentős” életekbe kapaszkodni, Zidáru Mária kollektívgazdasági elnöknő életébe például. Miket vihetett véghez ez a pálfalvai parasztasszony, hogy a Szocialista Munka Hőse címet kiérdemelte? Különbül kapálta meg a krumpliját, mint mások? A vetőmagburgonyát nem csíráztatta, hanem jarovizálta, a trágyát nem érlelte, hanem komposztálta? Sütő András állami díjas író, a romániai magyar irodalom „élő klasszikusa” fenemód szépen örökítette meg Zidáru Mariska nénit. Állítólag, csak féllábú férje román; jól fog most a neve. Az „öregasszonyt” még Sztálin Jóska bácsi is „csucsujgatta” Moszkvában, a Kremlben. Meghatóan beszél erről Sütő mester, de Hornyák József elvtárs sem marad el mögötte, amikor örömkönnyektől szotyogó tőmondatokban eleveníti meg a „világhírű” elnöknőt, amint pelyhes kislibákat, kiskacsákat, csirkéket terel el a „kollektív tágas udvarán” rohangáló traktorok elől. Ilyesmit csak a dicsőséges Vörös Hadsereg tankosai tettek, amikor fel(felé)szabadítottak bennünket. (Az író siet megjegyezni: az idézőjelek az ő jelei, nem utalnak Hornyák szövegére.) Jani kissé indulatosan kirekesztette fejéből Sütőt és Hornyákot, aztán múltjában, de még inkább jelenében tovább kereste a témát, a Témát. Gorkij Okurov városkája kezdett visszhangzani benne. A helyszínt a Nagyrétre tette és teleplántálta „érdekes” figurákkal: Haraszti Rozikával, Béres Sándorral, Béres Lajossal, Savanyú Józseffel, Kirilla Györggyel, Kirilla Sándorral, Kirilla Miklóssal, Pászkán Györggyel, Pászkán Máriával, Kis Mihállyal, Révészékkel, Galdicsékkal, Pemjánékkal, Szénásékkal, Páterékkel, Tarákkal, Csákiékkal. Valamennyiüket külön-külön megnézte, megvizsgálta, nézegette, vizsgálgat- ta, de egyetlen „pozitív hőst” sem talált közöttük. (Az Okurov városka születésekor ez még nem volt kívánalom.) Az egyik muszka fogollyal szűri össze a levet, a másik hámfával majdnem agyonüti fuvarostársát, a harmadik veri a pulyáit, a negyedikben kigyúl a pálinka, az ötödik-hatodik-hetedik elhülyült babonás, a nyolcadik... Itt az apáról lenne szó; hagyjuk. Az anyát pláne. Hátha, mint alma, ő sem esett messze a fájától. Majd elválik. Végzett sörével, aztán indult feleségéhez, vagyis: családjához, a szülészetre. Ajándékait felküldte a kapusnővel Icának. Sajnálta, hogy nem viheti személyesen. Hátulról huncut kis ördög böködte: újságíró-igazolvánnyal megtehetné. Nincs kizárva, hogy meg is teszi. Meglátja. Ma vasárnap. Délután néhány vendéget fogad; van öt liter házibora. Kimondottan erre az alkalomra szerezte be.

750