Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz
végtelen út, mögötte virágos rétség, margaréták, szappanvirágok, harangvirágok hajlonganak a könnyű szélben, a virágokon méhek, dongók, darazsak, lepkék, bogarak kutakodnak, lábacskáikon aranypor-papucsok, alig bírják emelgetni, a sötétzöld fűben szöcskék ciripelnek, tűfok nagyságúak és sáska méretűek, olykor a szemcsésen csillámló levegőbe vetődnek, vesztükre, mert a sebesen szálló fecskék zsákmányaivá válnak, másodpercekig keresztben állnak a bizonnyal akaratos, kényelmetlen, könyörtelen fecskecsőrben, aztán hosszában eltűnnek a madártorok-alagútban, majd a begyben, Jani mindezt nem észleli, csak jön, feléje jön, lánykarjába simul, arcát arcához érinti, ajkát csókkal „illeti”, hagyja. Feleségül vennélek, mondja Jani. Vegyél, mondja Ica, hangja idegenes, furcsálkodva érzi. Mindig is a tied akartam lenni, bújik a Jani mellére, Jani nem tétovázik, igyekszik mihamarabb a kedvére tenni. Milyen nevet adunk neki?, kérdezi Ica a margaréták, szappanvirágok, harangvirágok közül, jobb combja belső felén nagyocska anyajegy sötétlik. Láttad?, tudakolja. Láttam, így is szeretsz? így is. Akkor csókold meg, Jani megcsókolja, a nyílegyenes végtelen út hirtelen elgörbül, dugóhúzóvá csavarodik, ugyanakkor meredek horpadások, szakadékok képződnek rajta, nem kerülhetik meg, egymást támogatva, egymásba kapaszkodva bukdácsolnak, araszolnak tovább, tovább az ismeretlenbe, mögöttük a rétség most már gőzölgő mocsár, éles karmú, horgas csőrű sasok keringenek fölötte, az elgörbült, megcsavarodott, meredek horpadásokkal, szakadékokkal tönkrecsúfított út két oldalán berogyott horpaszú toportyánok oldalognak. Milyen nevet adunk neki? - kérdezi az elnehezedett, alig-alig lépő, lépegető Ica, elöl, a vizenyős messzeségben gumilepedős kórházi ágy fehérük, csónakként közeledik, rácsos csővégén pléhrámás kórlap, Ica mellett lelassít, észrevétlenül magára veszi, Ica hanyatt fekve, bágyadtan integet: Légy jó, ne igyál, hamarosan visszajövök, visszajövünk... A másik, az utca felőli szobában, Bacaiéknál felsírt az aggodalmasan ,jó” kislány. Heverőrecsegés, papucs- lattyogás, férfídörmögés következett, azután elragadtatott szeretkezés-zaj. Bacai Lali hevesen szuszogott-sziszegett, az asszony pedig „magából kikelve” visongott. Aközös lakás „előnyei”, gondolta Jani. Előbbi „szövege” az éjszakába foszlott. Foszlányai, mint párnából „kiszökött” tollpihék, még sokáig szálldos- tak fejében. Úgy vélte, elalvásáig. Álmodott. Óriás volt és hegycsúcsról hegycsúcsra lépett; a Morgóról a Kereszthegyre, a Kereszthegyről a Rozsályra, a Rozsályról a Gutinra, a Gutinról a Feketehegyre. A völgyekben hüvelykujjnyi emberek serénykedtek; szőlőt műveltek, juhokat terelgettek, teheneket fejtek, bikákat vezettek vaskarikás rudakkal, széna- és szalmakazlak tövében fiatalok szerelmeskedtek. A lányok lába és a fiúk feneke az eget böködte. Az ég alacsony volt; pókhálós istállómennyezetre hasonlított. Nagybánya házai, középületei nem éppen kecses építőkockák gyanánt hevertek összevissza, a hegyek, dombok által határolt mélyedésben, az elnyomorított „mosdótálban”. Némelyik „építőkockának” tudta a nevét: István-torony, Katolikus Nagytemplom, Református Templom, Bányásziskola, Kettes Számú Poliklinika. Ezt szocialista realista stílusban „húzták fel”, képezték ki. Janit óriás létére is valami sajgó gondolat foglalkoztatta: van benne valakije, de vajon kije? Fel kellett ébrednie, hogy megtudja. Első dolga volt a szülészet bejáratához sietni. Órája fél hetet mutatott. Kérdezősködéseire a dobkerek arcú kapusnő álmosan becsoszogott a felvonóba és elsurrogott. Tíz perc múlva egészen megélénkülve 748
