Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

az jutott eszébe, hogy: Annak az Emesének vagy minek hívják, kimondottan kurvaképe van. Az író megjátszotta: fogalma sincs, kiről van szó, adta a sértődöttet, közben örült, hogy rohannia kell az érczúzdába. Az író megébre- désekor valameddig a múltjában keresgélt: régen, az ezerkilencszázötveny- nyolcas-ötvenkilences években voltak-e (lehettek-e) hasonlóan nyomasztó tünyölődései? Letartóztatták, elhurcolták, megkínozták, tíz-tizenöt-húsz évekre ítélték az „ötvenhatosokat”, Nagy Imrééket felakasztották, az „Érmelléki Köztársaság” két „főkolomposát”, Hollót és Sast agyonlőtték, az iskolákat, egyetemeket „egyesítették”, Szabédi László (egyébként nagyon is pártos) költő vonat alá ugrott, Csendes Zoltán professzor gázfulladást szenvedett, így aztán, ilyen körülmények között nem volt meglepő, hogy álmában embert ölt, elfóldelte, a nyomokat megsemmisítette, mégis szakadt ketté a félelemtől: mi lesz, ha a gyilkosságot rábizonyítják? Máskor mezítláb, nadrág nélkül, egyszál, nemi szervét csak részben eltakaró ingben indult sétálni a városba. Időnként repült a nagybányai tetők, kémények fölött, vagy irtózatos magasságokból zuhant alá, és még a saját becsapódását, földet érését is érezte. A versimádó, özvegy nénikék, az ÖTYE (Öreg Tyúkok Egyesülete) tagjainak szomorúan komikus sorsán merengve a Bányavidéki Fáklya szerkesztőségében tudakozódott: ki ismeri őket? Nem akadt ismerősük. Az ipari rovaton, a gyufaszáltördelő Ráduly Józsefnek, Cincogó Feliciánnak a „vezetésével” sürgött-forgott egy rettenetes, nagyszájú alak. Fuksz Oszkár volt a neve. Középtermetű, szőkésbarna, égnek meredő hajú, „baltával faragott arcú” figura. Száraz, ostoba, hazug, pártszólamokkal megtűzdelt cikkeit sárgára pácolt, kincstári asztalán elfeküdve verébfej nagyágú betűkből „komponálta”, az ékezeteket pedig nem úgy (felülről lefelé) rakta fel, mint mások, hanem alulról „lökte” őket a helyükre. Valahol a Veresvíz városnegyed tetején, háromnegyedrészt már az erdőben nevelkedett fel. Házikójuk alig látszott ki az óriási bükkfák közül. Persze, nem ez volt a baj vele, hanem mélységes proletársága. Pollák András magyar tanár (évek múlva családostól kivándorolt a Német Szövetségi Köztársaságba) mesélte Fuksz Oszkárékról, hogy az egyik tanítónő családlátogatása alkalmából viccek mesélésébe bocsájtkozott, mire Oszkár anyja imigyen dicsérte meg: Fasza asszony tetszik lenni, tanító néni. Nyomatékül elégedetten tapogatta a karját. Fuksz Oszkárnak volt egy elviselhetetlen kinézetű-megjelenésű, alkoholista sírásó nagybátyja. Gyakran tántorgott teljesen elázottan a zöldségpiac körüli utcákban, és visítós hangon kiáltozott: Én vagyok a halál! Én vagyok a halál! Úgy is nézett ki. Jani ezeket a szórakoztató, ugyanakkor félelmetes jelenéseket elmesélte Fuksz Oszkárnak; annyira utálta, hogy nem bírta ki csipkelődés nélkül. Utálata aztán akkor tetőzött, amikor Oszkár Szántó István főszerkesztő jelenlétében hevesen bizonygatta: ő nem magyar. A sajnos csak sok év múlva bekövetkezett eltávolításakor Nagybánya új főterén viszont azzal a „felismeréssel” állította meg az írót, hogy ^románok módszeresen pakolják ki pártbeli állásaikból a magyarokat. Te nem vagy magyar, kapott a támadás lehetőségén az író. Fuksz Oszkár dühösen elviharzott. A magyarságukat levedleni, elhagyni kész személyek közül Fuksz Oszkár (a Kisfuksz) után Ráduly József, a Cincogó Felicián következett. Állítólagos örménységét is szívesebben vállalta, mint biztos magyarságát. Moszkvából holmi Irina Orlova nevezetű fehérszeméllyel tért haza Nagybányára, ahol apja foltozóvargaként keresett fillérekből,

744