Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Határ Győző: Életút
ság is már megkönnyebbülés volt; s időbe tellett, amíg szalmazsákjainkat visszakaptuk. Új világ kezdődött: teljes kedvezményelvonás, se levél, se csomag, se látogatás. „Paradicsomunknak” befellegzett, sakk-készleteinket, könyveinket, magánholmijainkat soha többé nem láttuk viszont. De házimunkások nélkül nem üzemel a fegyház — és a beszivárgó hírek alapján lassan rekonstruáltuk, mi történt velünk. A kitörés mérlege: kb. félszáz halott. Még nem tudhattunk arról a tizenegyről, akiket a szőlőhegyen fogtak el és a bíróság kötél általi halálra ítélt. Sokáig megfoghatatlan rejtély volt-és-maradt, hogy megszállta a szentlélek az SS-t azon az éjszakán, amikor szürkületig, ötszázadmagunkkal a börtönfal mellett szorongtunk és hallgattuk a hazatérő korhely nótázását, „hajnalba- ha-ha-ha, hajnal előtt”...?! Keresztényi könyörületből megsajnált, feltartott sovány kezeink láttán? Miért nem szólaltak meg a gépfegyverek? De idő múltával, titokzatos csatornákon, ennek az éjszakának a részletei is leszivárogtak. Az SS-parancsnok azonnal lövetni akart. Lindenberger azonban, aki, mint afféle régivágású, monarchiabéli hivatalnokember, folyékonyan beszélt németül - az intézetvezető ragaszkodott a szolgálati szabályzathoz: fegyintézeti zendülés leverése után felettes hatóságtól a továbbiakra nézve utasítást kell kérni. A vezérkari főnöki büntetőintézet a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik, telefonon érintkezésbe kell lépni a miniszter úrral. Nos, Lor- csikám, nem folyamodom Tacitus módszeréhez és nem adok a protagonisták szájába olyan párbeszédet, amelynek fültanúja nem voltam. E mendemonda szerint, melyet a tények is megerősíteni látszottak, szóharcra került a sor Lindenberg Lajos intézetvezető és az SS-parancsnok között, aki bennünket azonnal likvidálni akart. A szópárbaj váltakozó szerencsével folyt, Spolner Ödön százados az SS pártján a sarokban rágta a szájaszélét, Pákái törzsőrmester telefonhívásokkal ostromolta a pesti minisztériumot, de hol az ügyelet nem válaszolt, hol nem volt vonal. Lindenberg, sebesülése ellenére és felkötött karral, nem tágított álláspontjától és hevesen ellenezte a szolgálati út megkerülését, az SS-parancsnok egyre türelmetlenebbül járt fel-alá és cigarettáról cigarettára gyújtott. S míg mi félmeztelen dideregve a fegyházudvaron a gépfegyverekkel néztünk farkasszemet, az intézetvezető kiállt a rábízott félezer emberért és nem tágított. Egy óra tájban az SS-parancsnok elnyomott egy ideges ásítást, megállt a sétafikálásban és beigazította óráját, mint aki elvesztette türelmét. Odafordult Lindenberghez és így szólt:- Hadnagy úr. Tíz percet adok. Ha a miniszter úr a telefonon addig nem jelentkezik, vegye úgy, hogy parancsot adtam. Lövetek. Lindenberg szavafogytán áll: tudja, hogy nincs apelláta. Mitévő legyen? Ordibáljon egy SS-parancsnokkal, akinek ki tudja, hány jugoszláviai börtön likvidálása szárad a lelkén...?! Megtörténik a csoda: van vonal is, az ügyelet is válaszol. Lindenberg maga veszi át a kagylót; haptákban hallgatja és németül megismétli a hadügyminiszter pattogó rendelkezéseit:- Szigorított megfigyelés alatt... sétamegvonás... a zendülés főkolomposainak ügyét bíróság elé utalni... egyénenként megvizsgálni... Igenis, tábornok úr! A Parancsnok úrral? Máris adom! 723
