Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Páskándi Géza: Mátyás és a bolondériák vagy: a magát védő szobor (regejáték) I.

FÉLNÓTA (hirtelen felébred) Én is! Én is! Én is! (Máris visszahanyatlik a fe- je.), KORO Most már végre megmondha­tod, felség, ki ez a szegény madár- ijesztő, akit magaddal hoztál! (Súgva.) MÁTYÁS (szórakozottan) Hogy ez? No igen. Egy roppant intelligens bolond. KÓRÓ Felséged tán azt akarja monda­ni, hogy pótolhatatlan bolondok nin­csenek? (Kihúzza magát.) MÁTYÁS Egész úton ettől féltem! Tud­tam! KÓRÓ Micsodát? MÁTYÁS Hogy féltékeny leszel. Azon töprengtem, hogy fogom megmagya­rázni néked. Pedig hidd el, nincs okod rá. Ez afféle méla jámbor... filozófus bolond. KÓRÓ Igen? És én mi a fittyfene va­gyok? MÁTYÁS Te vagy a talpraesett ész, fi­am! KÓRÓ (epés) Ö meg, aki pofára esett. Vagy tán az ülepére? MÁTYÁS Persze, hogy bolond vagy te is. Jó bolond. Sőt pompás, kiváló bo­lond, de - gyakorlatias. Aki mindig ugrásra kész. Te elöl akarsz járni, ő mindig csatlakozik. Nem hallottad? Én is, én is! Ezt mondta s most húzza tovább a csendest. Ö olyan bolond, aki mindig hozzánk szegődik, te pedig se­reget gyűjtessz... mint ahogy most majd nékem is fogsz... Ne félj, megvan mindenkinek a maga dolga it... KÓRÓ Tepsifalat! (Kémlelve távolabb­ra néz.) MÁTYÁS Akkor a nejem is jön. FÉLNÓTA (felemeli fejét) Hol füst jön, ott tűz is találtatik, bizony. (Feje visszahull.) MÁTYÁS Látod, ilyen ez. Mond vala­mit, aztán elhallgat. Megint szól, az­tán újra egy mukk se. (Felbukkan Lungupung feje a góré sarkán.) KÓRÓ Megint leskelődik az idegen! (Mátyással agáré felé ugornak, hanem Beatrix és Tepsifalat útjukat állja. Közben a muzsika is megszólal, de el is hallgat.) BEATRIX Hová, hová, uracskám? MÁTYÁS Izé... egy idegen... BEATRIX Tudom, a langaléták. Válja­nak! Az ellenség is várhat, akármilyen zord is! KÓRÓ Valóban idegen... TEPSIFALAT A múltkor is elillant, le­het, ott se volt! KÓRÓ (Mátyáshoz súgva) Szörnyű, az ember egyszer mond igazat, s akkor sem hiszik... MÁTYÁS Viszont elhitték, mikor fül­lentettünk. Tanulság: a nagyotmon- dás mindig izgatóbb, mint csip-csup igazunk. BEATRIX Ne pusmogj ott, uracskám. Mi még alig beszéltünk. Tiszteletedre nyélbe kellett ütni ezt a mulatságot! Te, Tepsifalat... TEPSIFALAT Tessék, asszonyom! BEATRIX Mit is akartam kérdezni az én uracskámtól? TEPSIFALAT Ó! Azt én szégyellem megmondani... BEATRIX Ki vele bátran. A nagy sür­gésben kiment a fejemből! TEPSIFALAT Na az elejét megmon­dom, azt nem szégyellem. BEATRIX Beszélj, te mimóza! TEPSIFALAT Mondd, Mátyás király...- így kezdődik. (Apró szünet.) BEATRIX Én bolond! Hát persze... hogy is mehetett ki épp ez a fejemből... (Kis szünet, a király nyakába ugrik.) Mondd Mátyás király, szeretsz-e te még?_ MÁTYÁS Már hogyne szeretnélek. (Cuppanós csók. Beatrix kibontako­zik.) BEATRIX Hát azt meg tudnád-e mon­dani: úgy szeretsz-e... (Ebben a pillanatban erősen fölzendül a muzsika.) KÓRÓ Felség! A zene türelmetlen, tán­colni vár a nép! MÁTYÁS Menjünk, kedveseim, men­jünk! Hé, Kóró báró, Félnótát ne fe­ledjük itt! FÉLNÓTA (kászálódva) Mi dolga Fél­nótának, ott, hol egész nóta zeng? (Vállat von, követi őket, szinte félálom­ban, mint a holdkórosok. Épp ezzel egy időben, jobb oldalról gólyalábon megje­lenik Nevenincsen király. Néhány kato­692

Next

/
Oldalképek
Tartalom