Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Pomogáts Béla: "Helyünk és sorsunk Európában" - (esszé)
szont súlyos kálvárián kellett átvergődnie: Eszék, Vinkovci, Dubrovnik vagy éppen a magyarok által is lakott baranyai „háromszög” tragédiája a huszadik század végének véres lapjaira tartozik. Most pedig már egy esztendeje Szarajevó és Mosztár népét pusztítják az ágyúlövedékek, a rakéták, a sortüzek. A televízió képernyőjén elborzasztó képek tűnnek elénk: a Neretva-parti Mosztár, amelynek balkáni egzotikumát a mi számunkra Csontváry Kosztka Tivadar ecsetje örökítette meg, részben romokban hever, Szarajevó utcáin pedig szemmel láthatóan is ömlik a vér. Ki tudja mit hoz a jövő, s holnap hol fognak dörögni a fegyverek és hol szabadul el a gyilkos erőszak? A magyarok által is lakott Vajdaságban, az albán Koszovóban, vagy ismét a Szerémségben? Ez most már nem „polgár- háború”, hanem a nagyszerb imperializmus hódító hadjárata olyan területek bekebelezésére, amelyeknek népe a jövőben függetlenül kívánta volna élni életét, vagy éppen bosszúhadjárat e népek ellen, s ebben a bosszúhadjáratban nincs megfontolás, nincsenek észérvek, csak elszabadult és mind aljasabb indulatok. Az európai nemzetek közössége, a nemzetközi szervezetek, a nagyhatalmak maguk is felelősek azért a vérért, amely Szarajevóban kiömlik, és felelősek azért a fenyegetettségért, amelyben a bácskai, bánáti magyarságnak élnie kell. Ennek a magyarságnak egykor azért kellett vállalnia a mostoha kisebbségi sorsot, hogy beteljesüljön egy belgrádi álom: a délszláv egység álma, megvalósuljon a jugoszláv politikai látomás, amelynek különben nem sok geopolitikai, történelmi és kulturális támasza volt. Ezt az álmot, ezeket az elképzeléseket tette semmivé a horvátok, szlovének, muzulmánok és macedónok népszavazásokon kinyilvánított akarata, Eszék és Szarajevó elpusztítása, az ártatlanok kiömlő vére. A délvidéki magyarságért most elsősorban azok a nagyhatalmak a felelősek, amelyek sorsáról rendelkeztek, több mint hetven esztendővel ezelőtt. ÉRTELMISÉGI FELELŐSSÉG Németh László írta 1932-ben Tejtestvérek című, sokat idézett és hivatkozott írásában: „mi Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk”. Fájdalmasan hangzanak ma ezek a szavak: amióta Németh - valami vakmerő, nem is a történelemből, inkább a költészetből merített remény (márpedig tudjuk, a költészetben alakot öltő reménység mennyire törékeny szokott lenni!) jegyében papírra vetette őket, a magyarság és szomszédainak viszonya talán még rosszabbá vált. A harmincas évek végének-negyvenes évek elejének határrendezései, a háborús években felgyülemlett ellenséges indulatok, az 1944-es véres megtorlások az erdélyi, a bácskai, a kárpátaljai magyarsággal szemben, a szlovákiai magyarok jogfosztottsága, a magyarság megtörését célzó bukaresti, prágai és legújabban belgrádi rendelkezések nem szolgálták a kiengesztelődést és a közeledést. A magyarságnál és szomszédainál megint a kölcsönös gyanakvás, bizalmatlanság, esetenként a gyűlölködés szabja meg az egymásról kialakított képet, befolyásolja a Duna-medence jövőjét és európai felzárkózásának esélyeit. 587
