Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Erdődy Edit: Dalos Margit: Szénszünet Kapernaumban
végtelen tengeréből, azt, hogy hogyan lehet a látszólag jelentéktelent is úgy megmutatni, hogy jelentőséget kapjon — hogy a véletlenekből és esetlegességekből végül kegyetlen visszavonhatatlansággal álljon össze az Idő —, ami persze maga a Sors. Noha a régmúltban kalandozó írások elbeszélője egyfajta kollektív emlékezet letéteményese, az író ügyel arra, hogy ne váljék „omni potenssé”, azaz, mindentudó elbeszélővé. Az elbeszélői illetékességet és tudást azok a tárgyak, dolgok, vagy felötlő emlékképek is körülhatárolják, melyek az emlékezésfolyamat beindítóiként funkcionálnak. Egy elsárgult fénykép például, rajta Omika, aki „mintha a fényképalbumába költözött vona; vízszintesbe tette magát éjszakára a vasalódeszkán, lapos volt, mint a préselt őszi levél, nem tudod feltámasztani; csak barna fényképként tudod megidézni, ahogy mosolyogva néz az ovális, alul liánokkal körbedíszített keretből”. Ahogyan az elbeszélés előrehatol az időben, a dolgok mind határozottabb kontúrokat öltenek. Azonban ez a múlt idő is mitikussá stilizáltan, megemelten jelenik meg az elbeszélésben; legalábbis a kötet néhány írásában. Néhol nem sikerül igazán a bűvészmutatvány, mellyel a semmiségek, a jelentéktelen dolgok megsúlyosodnak és kiteljesednek az epika közegében — habár érezzük: a szándék jelen van. Mint abban az írásban például, amelyben a főhősnő némi elnéző és lenéző fölénnyel hallgatja kolléganői kisszerű háztartási fecsegését - miközben a Röltex boltban vásárolt színes batiszt zsebkendők járnak az eszében... (Amikor a batiszt zsebkendőket akartam elmondani.) A jelenhez közeledve az író érzékelhetően birkózik az epikus anyag megformálásával - s az epikus alakítás újabb és újabb módjaira tesz - nem mindig sikeres - kísérletet; az első rész technikai és stiláris remeklését azonban már nem sikerül megismételnie. Úgy látszik, Dalos Margit epikus ihlete a „békebeliség”, a félig már elfeledett, sárgult fényképek által őrzött „régi szép idők” felidézésében a legerősebb. A század első évtizedének aranykorához tapad elsősorban a békebeliségnek ez a félig komoly, félig ironikus nosztalgiája — kissé elhasznált, elfáradt toposzait az író meggyőzően frissíti fel ironikus idézőjeleivel. Ezért szépek és sikerültek az utazásnovellák: a főszereplő itt is a hely, a kollektív élmény és emlék, a helyszín történelme — mely megkapó, gazdag érzékletességgel bomlik ki az emlékező tollán. A „békebeliség” legendái egy sivárabb, illúziótlan jelennel szembesülnek; az utazó hiába keresi a hajdanvolt színeket, ízeket, tájakat. Nosztalgiája szerencsére nem csap át érzelmességbe — múlt és jelen, illúzió és realitás jól ellenpontozzák egymást. „A békebeliség talán azt jelenti, hogy anyánk a nagyanyánk táncait is járta a dédmama zenéire, évszázadokon átívelt egy hosszú keringő; a felkérő meghajlás még valahol Bernsteinben volt a gavalléros századvégen, a köszönő meghajlás meg a béke valamelyik utolsó évében a közeli egyletben.” - így definiálja az emlékező a békebe- liséget - egy későbbi korszakot idézve -, amikor „Hétköznap a rádió a Natasát énekelte meg az Ivánt, s egy női hang felolvasta, hogy Jesuka jár, Jesuka, a szovjet kisbaba, ott is öröm, ha egy gyerek megindul...” A kötet majd minden írása a folyamatosságnak ezt a rendkívül átható élményét sugározza. A szinte magától csordogáló, történelem-alatti kisember-lét folyamatát megtépázzák, de meg nem szakítják a nagy sorsfordulók: történjék bármi, „az élet megy tovább”, a lehető legbanálisabb módon. Ezért is hiányzik ezekből az írásokból a cselekvő hős; a külső cselekmény; a dolgok megtörténnek, illetve már rég meg is történtek — s az egyén, az egyes ember csak elszenvedője e történéseknek, jól-rosszul éviekéi a lassan hömpölygő, mindent magával sodró idöfolyamban... Ebben a történelemszemléletben, úgy vélem a szó legjobb értelmébe vett női látásmód, asszonyi tapasztalat és életfilozófia nyilatkozik meg. S nemcsak ebben. A Szénszünet Kaper- naumban világa: olyan világ, melyet asszonyi szem fedezett fel és tár elénk: az anyagi, fizikai létezés, a természeti lét jelenségeinek, megnyilvánulásainak számtalan apró finomságát, alig-lebbenését veszi észre, s ontja páratlan bőséggel. Ez a közelnézet, 574
