Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)
az is, hogy könyvekről, alkotókról vallván, egy kicsit mindig önmagáról is beszél. Állíthatni: ízlése, minőségérzéke jószerével hibátlanul működik, s értékítéletei még akkor sem elfogultak avagy pontatlanok, amidőn alkatától, írói gyakorlatától, emberi magatartásától s meggyőződésétől távol eső szerzőkről (példának okáért D’Annun- zióról, James Joyce-ról, netán Móricz Zsigmondról) fejti ki véleményét. Érzékelteti bár ilyenkor - kereken kimondott szóval, esetleg finoman ironikus hangvétellel - elhatárolódását és fenntartásait, a nagyrabecsülést, némelykor a bámulatot mégsem tagadja meg tőlük. Fel- és elismeri személyük és művük formátumát s jelentőségét, pontosan tudja, hogy Joyce például „varázsló” volt, „tünemény”, előd, kezdeményező, „Az irodalom egyik félelmes alakja...” (118., 119.). Utóbb, diáriumaiban szinte teljesen visszavonja majd e magasztalást. Híven tulajdon esztétikájához s epikusi praxisához, e könyvben sem a formabontókat, hanem a formaőrzöket mutatja föl mintaként Márai. A kísérletezés, a műfaj lehetőségeinek gazdagítása nincs ellenére, a rombolással azonban nem tud mit kezdeni. Az Ihlet és nemzedék esszéiből lépten-nyomon kitetszik, hogy szerzőjük a nagy emberábrázolókat tiszteli a legjobban, azokat, kik egyszerre képesek rögzíteni a lét valóságát és ..... a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos t üneményei mögött” (79.). Kiknél leli meg e teljességet? Puskinnál és Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél és Csehovnál, Stendhalnál és Maupassant-nál, Shakespeare-nél és Dickensnél, Goethénél és Büchnemél, Kosztolányinál és Krúdynál, a kortársak közül Steinbecknél és Julien Greennél - s felsorolásunk korántsem hiánytalan. Egybehangzón ama verdiktjével, „... hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik” (81.) - Márai kevés számú kritikai megjegyzése a vizsgált mű kidolgozására vonatkozik (162. stb.) Összevetve mindent: csak az öntörvényű, példaadó (akár extrém) személyiség és a lenyűgöző, humánumot árasztó alkotói teljesítmény készti meghajlásra e könyv íróját. Mindkettő nevel, mindkettő emberi lényegünkre s teendőinkre figyelmeztet. Válságos, kaotikus idők szülötte az Ihlet és nemzedék. Nem véletlen, hogy szerzője szívszorongva fordul tanácsért korszakváltással terhes avagy „csupán” zűrzavaros századok nagy alakjaihoz, így Marcus Aureliushoz és Michel de Montaigne-hez. Mitévő legyen a szellem embere, az értékőrző, a műveltség s a barbárság világméretű tusája, ádáz villongások közepeit? Törődjék nagyon önmagával, óvja kényesen lénye integritását, erkölcse tisztaságát, írja a művet, vállalja a feladatot, amelynek megalkotására, illetve elvégzésére rendeltetett, legyen termékeny csönd a világ fülsiketítő zaj- gásában, szírt az események ijesztő és szennyes zajlásában, s iránytű is, ha egyáltalán ügyelnek reá. Marcus Aurelius, a filozófuscsászár azért is oly kivételes példa Márai számára, mert nem csupán újragondolta - Epiktétosz nyomán -, hanem egy birodalom uraként kormányzási gyakorlattá is tehette a sztoikus bölcseletet. Elszántsága, jelleme, ereje, hatalma egyaránt volt ahhoz, hogy a maga életében feltartóztassa a barbárok áradatát, rendbe fegyelmezze a káoszt, s legalább egy történelmi pillanatra elérje, hogy - így az esszé — egy nagy erkölcsi, pedagógiai kísérlet valóság lehessen” (70.). S hol van már e történelmi pillanat... Szikrázóan okos, szellemes, élvezetet és gondolatot egyszerre adó, ékes stílusú (csak néhol, például az „igen” nyomatékosító használatával modoros) írások gyűjteménye az Ihlet és nemzedék. Márai könnyedén győzi eszmével, ötlettel, invencióval, műveltséggel; mindig akad meglepő szempontja, váratlan fordulata, eredeti észrevétele, újszerű konklúziója. Fölötte kedveli a hatásos, a dolgok közepébe vágó avagy máris szentenciózus felütést, logikus és elegáns okfejtései magvas, csattanós zárlatba futnak, s pazarló bőséggel, mintegy mellékesen szórja a csillogó, aforisztikus megjegyzéseket. Csupán egyetlenegyet, mutatóba: „... mérték nélkül nincs mélység, keret nélkül nincs végtelenség az irodalomban” (29.). Némely témák - például Tolsztoj „rossz” házassága (141-143.) - sejthetően azért is foglalkoztatják, hogy tárgyi ásíthassa bennük személyes vallomásait. Irodalmi nézeteit, meggyőződéseit már nem bújtatja álruhába: a magyar literatúra szerinte is „... elsőrendűen lírikus” (145.), lelkesült 571
