Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)

ráció és az intuíció, a filológia és a szellem tisztelete. Az Ihlet és nemzedék szerzője eredendően kartéziánus elme, észelvű filozófiákon iskolázott gondolkodó (noha Schopenhauer, Nietzsche és Spengler tanításait is készséggel befogadta). Nem meglepő ilyképp, hogy esszégyűjteménye — érdekes szövedék! — a szellemtörténetbe oltott pozitivista hagyományt is demonstrálja. Az még a véletlen műve is lehetne, hogy Hyppolyte Taine neve kétszer is fölbukkan a könyv lapjain (150., 195.), az viszont már aligha, hogy Márai is - akár Beöthy Zsolt — a nemzeti lélek és lényeg megnyilatkozásának tekinti az irodalmat. Krúdy „... látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg” - jelenti ki egy helyütt (80.), másutt meg: Móricz „... kísérteties, megszállott erővel, a pusztai ember farkas-szemével látta a magyarság egészét. (...) Mindig a lényegesről beszélt, a magyarság legtitkosabb jellegéről és értelméről (...) arról, amiben a magyar: magyar, amiben különbözik minden néptől, amiben egyéniség, s ami végzetesen, személyesen őt jelenti.” (...) életműve a magyar önismeret egyik legfontosabb forrásmunkája...” (191.) stb. Taine híres elmélete megszüntetve megtartott formában ugyan, de jelen van az Ihlet és nemzedék ívein (a miliő és a pillanat vizsgálata - e fogalmak említése nélkül -fontos szerepet játszik például a címadó írás 1. és 2. fejezetében avagy a Cervantesről szóló esszében: 5—12., 35—42.), s Márai interpretációs felfogása több helyütt is jellegzetesen intencionalista: akadémiai székfoglalója már-már költői lendülettel s fantáziával „rekonstruálja”, mi ment végbe Petőfi lelkében a Szeptember végén alkotása közben (5-9.) stb. S ami tán leginkább köti a pozitivizmus (és a felvilágosodás) gondolatköréhez a könyvet: az egyes mű és az irodalom pedagógiai funkciójának, tanító célzatának sűrű és nyomatékos hangoztatása. „Ki az író?” - kérdi Márai Az író és a nemzetnevelés című esszéjében. Válasza: „Egy ember, aki egy belső erő parancsára leküzdhetetlen kényszert érez, pontos szavakba önteni és művészi formában kifejezni az igazságot. Felfogásom szerint ez az írás legfőbb értelme, s ezzel megmondottam azt is, hogy az író legfőbb feladata a nevelés”. Majd később: „Az író (...) a katarzis élményén át nevelni akarja önmagát és embertársait...” (43—44., 45. — a kiemelések a szerzőtől!). E hitvallás gyakorta ismétlődik az Ihlet és nemzedék ben, joggal állítja hát Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya (Szerepjátszás és költészet: összhang vagy ellentmondás'? In: Irodalomtörténet, 1992/4. 715—728.), hogy Márai „az erkölcsi tanító szerepköréinek betöltésére vállalkozott (716.). Mivel e funkciót a tanulmányíró — az istenhivö és a politikai szerepkörrel egyetemben — napjainkra már korszerűtlennek, avultasnak ítéli, kijelentvén: „Az író arra hivatott, hogy ápolja a nyelvet” (728.) — semmiképp sem fölösleges elmondanunk: túl a nevelés mellőzhetetlen feladatán, Márai ez utóbbi teendőnek is hangos szavú hirdetője volt. Az Ihlet és nemzedék nemegyszer (94., 95., 132. etc.) s a Szegedy-Maszák által mintaadóként emlegetett Kosztolányi szellemében beszél arról, hogy csakis a nyelv s a magas színvonalon művelt irodalom mentheti meg a magyarságot, és az író legmagasztosabb küldetése nem más, „... mint egy életen és művön át következetesen végbevitt gyomláló és alkotó munkával nemesíteni egy nyelvet, tisztázni a mellékmondatok szerepét, vagy feltárni, példával és gyakorlatban, az irodalmi kifejezés új lehetőségeit, (...) hogy félhomályban építse azt a szellemi szintet, melyen a magyarság megállhat és megmaradhat a világban” (112.). Nem csupán a pozitivizmustól örökölt funkciót tölti be hát - megfelel Márai a ma egyedül korszerűként, üdvözítőként feltűnő szerepnek is.

Taine és követői elutasították a romantika zsenifogalmát és -kultuszát. A kartéziánus Márai is többé-kevésbé racionálisan közelít a teremtő lángelme problematikájához: úgy ismeri el a géniusz létét, jelentőségét, hatalmát és csodáját, hogy rögtön le is fosztja a jelenség misztikus fátylait. Az ihlet, az intuíció, az alkotás ugyan magyarázhatatlan, varázsos állapot szerinte (is), ám a művészi „önkívület” - ellenpontként - mindig a Józan” és a „hideg” jelzőt kapja tőle (8., 12., 16. stb.), Puskinról szólván pedig kifejti: „Amíg él az ember szíve és érez, nem lehet érzelmeseket írni elevenek számára. (...) Ha tudná az olvasó, milyen hideg és józan marad a költő,

569