Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)
LŐRINCZY HUBA az író legfőbb feladata a nevelés” MÁRAI SÁNDOR: IHLET ÉS NEMZEDÉK Auslegungskunstnak, vagyis a megértés művészetének nevezte a szövegértelmezést a modem hermeneutika nagy alakja, Wilhelm Dilthey. „... a kritika művészet, és nem tudomány” - vélte a fiatal Lukács György, A lélek és a formák előszavában. Ambrus Zoltán is úgy tartotta: (a kritikának) „Ugyanaz a célja, mint a műalkotásnak, maga is műalkotás...” Márai Sándor nem ragadtatta magát efféle, axiomatikus kijelentésekre — s mégis. Ihlet és nemzedék című — elsőül 1946-ban megjelent —, elegyes kötetének legkurtább, legalkalmibb írásából is szinte sugárzik a meggyőződés: a műértés, a műértelmezés, a műbírálat a művészi alkotómunkával rokon, ha ugyan nem azonos tevékenység. Személy szerint neki legalábbis. „Az író számára nincs kis és nagy feladat” - jegyzi meg egy helyütt (28.), nagyon árulkodón, hiszen „... az író minden sorát, még magánleveleit is a nyilvánosságnak írja. írni annyi, mint a legpontosabb szavakkal, csaknem megváltozhatatlanul fogalmazni” (27.). Épp ezért e könyv minden darabja - esszé és könyvbírálat, portré és nekrológ, köszöntő és vallomás - találkozik egy közös jegyben: emelt igénnyel, műalkotásnak készült s akként is funkcionál valamennyi. Az író mint irodalmár mindig izgalmas tünemény. Szempontjai, módszerei, konklúziói rendszerint mások, mint a literatúrával ugyancsak hivatásszerűen foglalkozó tudóséi - még ha minőségérzékükben, értékítéleteikben találkoznak is. Az író belülről, a „szakmabéli” avatottságával (netán elfogultságával) látja s láttatja a művet, a jelenséget, a folyamatot, amelyhez a tudós szükségképp kívülről közelít, előbbi számára nem kötelező az a fogalmi apparátus, az az objektivitás, amely az utóbbival szemben szigorú követelmény, s az író hitelét nem csorbítja, hanem inkább növeli a kendőzni sem próbált személyes érdekeltség, önvallomásos hevület, amely többnyire visszásán hat a tudós esetében, s nemegyszer diszkreditálja is törekvéseit. Am ha más pozícióból és más nyelven szólanak is, más metódusokkal, más szabadságfokon, más műfajban dolgoznak is ők ketten, ténykedésük nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Az irodalmárként föllépő író olykor tudósok véleményére alapozza a maga okfejtéseit (147— 149., 163-164. stb.), s bőven akad példa az ellenkezőjére is. A cél, a szándék így is, úgy is egy: szerzőkről, művekről, folyamatokról minél mélyebben, minél autentiku- sabban beszélni. Az Ihlet és nemzedék esszéfüzérét közreadó Márai - csupán urbánus rokonait említvén - a gyakran és örömest irodalmárkodó Ambrus Zoltán és Kosztolányi Dezső nyomdokain halad. Előbbi Vezető elmék, illetve írók és szerzők címen gyűjtötte egybe a maga kísérleteit, s minket elgondolkodtat: Ambrus is, Márai is hódol Cervantes és Shakespeare, Dickens és Maupassant, Dosztojevszkij és Tolsztoj előtt, s ha - szemben a Midas király alkotójával - Flaubert-ről s a Bovarynéról fanyarul, kicsinylően nyilatkozik is az Ihlet és nemzedék (53., 206.), az Ernest Renan iránti feltétlen tisztelet ismét hidat ver kettejük közé. Tudjuk: Ambrus á mesterek mestereként, a számára legnagyobb szellemi eszméltetőként tartotta számon a breton gondolkodót, Márai 566
