Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Bohár András: Az avantgárd költészet lehetőségei az elmúlt két évtizedben
Jelen tanulmány az altemativitást az avantgárd költészeti megnyilatkozások centrumából szemléli, mert jómagam úgy vélem, hogy ez az irányzat állt legközelebb a nyugati kultúrák modernizmusához, ezen a nyomvonalon érhetjük tetten a legjobban zárt és nyitott kultúra lehetőségeit, az új értékmegnyilatkozások, szimbolizációk magatartásmódok feszültségeit a hivatalos elvárásokkal szemben. Mert míg a hagyományosan értelmezhető költészeti alkotások jobban illeszkedhettek az adott intézményi struktúrához, kultúrpolitikai elképzelésekhez, mégha tartalmában radikális oppozíciót is fejeztek ki, addig az avantgárd formabontását sem a hagyományos irodalmi közvélemény, sem a hivatalos elit nem tolerálta. Részben a „kódhiány” veszélyéből adódóan, részben pedig a kényesen megteremtett egyensúly felborulásától való félelem miatt, így nemcsak esztétikai, irodalomelméleti okokból fakadt az „idegenkedés”, de abból is, hogy ez az avantgárd már nem a klasszikus, direkt társadalomalakító szerepet tűzte ki maga elé mint a 20-as években, hanem inkább olyan művészi „teleológiával” dolgozott, amely az életbe ágyazott művészetet célozza meg, és mindezt a direkt politikától való elhatárolódás jegyében. Természetesen ez adódott a helyi sajátságainkból - mint a politikai rendszer tabui -, mind a már említett „megreformálhatatlansági effektus” nyílt vagy rejtett impulzusaiból. Ezért válhatnak fontossá, szimptomatikussá az avantgárd centrumából kisugárzó értékek — a minőség, a másság, az alternativitás, a szabadság — és azok az avantgárd költészeti törekvések, amelyek jól mutatják a tradíciók létét és alakulását, a lehetőségek ideológiai, kultúrpolitikai, intézményi mozgásterét, a következmények második nyilvánosság felé mutató trendjét; és a különös csoportos, ill. individuális alkotói létmódok alakulását az underground-avantgárdtól kezdve a radikális-eklektikusokon át a különböző univerzalisztikus megnyilatkozásokig. AZ ÉRTÉKEK MEGNYILATKOZÁSI MÓDJAI A hetvenes években az avantgárd pozícióját a már jelzett, de bomlófélben lévő - legalábbis a második nyilvánosság számára - legális értékhierarchia határozta meg. De ez csak részben érintette működésmódját. Inkább az a tradíció hatott, amely a kassáki életműben szellemi-művészi magatartásban kristályosodott ki, valamint a hatvanas évek társművészeteiben. Persze, ha Kassák költői és festői univerzumát figyeljük, akkor már nem is annyira meglepő ez, és az is érthető, hogy több esélyt adott a konszolidáltabb légkör, amelyben a 60-as évek második felétől már jelen lehettek egzisztencialista, modernista törekvések, valamint olyan tömegmozgalom gyökeresedhetett meg mint a beat. Ezek a filozófiai, művészi irányok egy fel szabadul tabb magatartás kialakulása felé mutattak. Ez a fajta szabadság mutatkozott meg spontán módon az amatőr mozgalmakban - színház, zene stb. -, de a festészeti absztrakcióban is szinte a nyitással egyidőben jelentkeztek az új törekvések. Talán az új törekvések „kódhiánya“ okozta azt is, plusz még a hagyomány, hogy az irodalmi „ellenmozgásokra” sokkal jobban odafigyelt a kultúrpolitika irányítása, mint a képzőművészet „érthetetlen” absztrakcióira vagy az új zenei nyelv megnyilvánulásaira. Ezért kezdetekben elsősorban ezekben a társművészeti „zugokban” helyezkedett el az irodalmi ihletettségű performance, a vizuális költészet, az akusztikus líra. A merev irodalmi struktúra, aminek a hátterében az ellenőrizhetőség állott, csak a többszörösen „cenzúrázott”, a leginkább félreérthetetlen műveket engedte nyilvánosságra, noha ezt nyíltan sohasem deklarálta a kultúrpolitika. A lehetőségek is ennek függvényében alakultak. Az ideológia által támogatott kultúrpolitika precízen kidolgozta szisztémáját, miként lehet mederbe terelni és ott tartani a „rebellióra” is hajlamos irodalmat. Ha „fontról” „lefelé” haladunk, az ideológiától a konkrét művészeti gyakorlatig, akkor a következőket találjuk. A kultúrpolitika „biztosai” - szerkesztők, könyv542