Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Szávai Géza: Valószínűségi labirintus (próza)
nűségi labirintusnak. Az én javaslatomra közbeiktattunk még egyet. Tebát: az első, klasszikus labirintusból kijutó ember egy következőbe, egy nagyobbá kerülne. Akkorába, hogy nem is lenne föltétlenül szükséges észrevennie: (újabb) labirintusban van. Ebben nyugodtan élhetne. A második labirintus, mondjuk, kisváros, nagyváros, városnegyed méretű lehetne. Elegendő tér a természetes életvitelhez. Akadnának, akik rájönnének, hogy egy újabb labirintusba jutottak. Mások nem vennék észre, vagy nem vennének tudomást róla. Akik ki akarnának jutni ebből az útvesztőből is, elindulnának, megtalálnák a kijáratot. És itt várna rájuk Tadeusz valószínűségi labirintusa. Tadeusz határozott, nálam agilisabb, katonásabb alkat volt. Fölöslegesnek tartotta a második labirintus beiktatását, de elfogadta, mert ez nem módosította — szerinte csak késleltette - az ő elképzelését. Mert akár az első, akár a harmadik útvesztő végén: ugyanúgy ott lett volna és működött volna az ő valószínűségi labirintusa. Én azonban fontosnak tartottam a második útvesztő beiktatását. Ragaszkodtam hozzá. Úgy gondoltam, hogy útközben is választási lehetőséget kell hagyni. A második útvesztőben nyugodtan, sőt boldogan élhetett volna az, aki nem vette észre, hova jutott: azzal a győzedelmes tudattal élhetett volna, hogy kijutott - az elsőből. Aki pedig rájön, hova jutott, dönthet: ki akar-e, innen is, jutni. Ha nem vállalja a kockázatot, akkor maradhat, élhet, természetesen, normálisan, mintha nem is labirintusban. Élhet boldogan - ezt fontosnak véltem: minek büntetni valakit azért, amiért nem vállal kockázatot. Tadeusz szerint aki vállalta a labirintus kockázatát, annak végig vállalnia kell: élet és halál között kötelező választania - ahogy a legelső labirintusok tervezői elképzelték. Tadeusz tehát az első, én pedig a harmadik útvesztő végén állítottuk volna fel a valószínűségi labirintust. A kijáratnál. Ahol egy felirat várja a győztest, és közli vele: az előtte lévő kijárat húsz sávra van osztva. Egy sávszélesség egyenlő a vállalkozó vállszélességével. Tíz sávon át haladva bántódás, egyetlen hajszál görbülése nélkül ki lehet jutni a szabadba. Tíz sávon rejtett puskacső várja az embert: ha ezekre a sávokra lép, lépéseivel - egyszerű szerkezet révén - a mellének szegezett puska ravaszát húzza meg. A puska elsül. A tíz üres és tíz golyós sáv megkeverve, mint a kártya. A sávok teljesen lefedik a kijáratot. Lehetetlen sáv mellé lépni. Aki Tadeusz labirintusának (tehát az elsőnek) a végén állt - vagy kijutott, vagy golyó érte. Aki az én labirintusom (a harmadik kijárat) előtt állt, annak lehetőségében állt választani: vállalja-e a választást. Vissza is fordulhatott - a második labirintusba. Tadeusz számára, és ebben neki is igazat adtunk, mellékes volt ez a (ahogy ő mondta: megfutamodási) lehetőség. Őt a valóban lenyűgöző valószínűségi labirintus működése érdekelte. Ugyancsak ő volt az, aki saját maga tervezte útvesztőjének egyetlen hibáját is megtalálta: „Azt hiszem, fiúk, mégsem lehet tökéletes labirintust szerkeszteni. Mert nem mindenki vállalja emelt fővel, tárt mellel. Jön egy sunyi alak, és eszébe jut: olda- logva is ráléphet a sávra. Oldalnézetből egy emberi test körülbelül félszer keskenyebb, mint szemből. A gané alak tehát kiszámítja, hogy kis szerencsével a golyó elrepülhet mellette, ha oldalvást sunyit ki a labirintusból. És kijuthat! A bátrat, a nyíltat golyó éri, a sunyi győztesen kijöhet...” Tadeusz kesergett. Vigasztaltam: „Lehet, hogy nem gyáva és sunyi, hanem bátor, okos és megfontolt. Egy ilyen ember is megtalálhatja a megoldást.” Tadeusz legyintett. „Talán igazad van. De hidd el, inkább a sunyik... Figyeld meg, a sunyi, aljas, 528
