Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

egyenesbe rugódik és ura szíve fölött a zubbonyt is megérinti csücsöri szájával. Az íré, noha magában tartózkodik a lakásban, felnevet. Nevetése, másodpercekig tartó nevetgélése a vassisakos, kotródása közben is alázatosan hajlongó, már-már orra bukó tábornokot visszakíséri csapataihoz. Derültségében kicsordulnak a könnyei. Az éjszaka a november elsején, tehát ma felszabadítandó árakkal tünyölődött. Járdaszélen, szénáskosár mellett feketéző cigány guggolt. Négylejes, félbarna vekniket árult. Hogy a kenyér?, kérdezte magyarul az író. Negyven lej, válaszolta románul a roma. A szeme sem rebbent. Az író legyintett és sétára indult a városban, Nagybányán. Mindjárt látta: megbolydult, handabandázó tömegek, valami évfordulóra készülődve döntögetik a szobrokat. Éppen az új főtéren „feszítő” bányász, Vida Géza alkotása volt soron. Az író nem botránkozott meg, hiszen ilyen erőtől duzzadó, ilyen jól öltözött bányász még nem igen fordult elő a bányamedencében. Széles karimájú, puha kalapjában, súlyos légkalapácsával inkább a spanyol polgárháborúba induló internacionalista harcosnak látszott. Vida Géza is ilyen „harcos” volt elvtársai szerint. A régi főtéren a szovjet emlékmű már ott feküdt elnyújtózva a fehér kőzúzalékos sétányon. Az írónak hízott a mája, ahogy nézte. Sárga homokkal tele alagúton vergődött át, egészen belefáradt, akár ezerkilencszázötvenkettő novemberében, esténként a hazamenetelbe. Annak idején, még fémiparista korából az volt a szokása, hogy a hosszú úton verssorokat ötölt ki, csiszolgatott, sorakoztatott egymás mögé. így kimerítő gyaloglását, különösen száraz időben, szinte észre sem vette. Amióta azonban „újságíró”, a verssorokat lenézett, de szükséges próza-szövegek váltották fel. Nem Gellért Sándor ő, még csak nem is Páskándi Géza, bogy a Dolgozó Nép költeményeket közöljön tőle. Próza vagy semmi, futott át játékosan az agyán. De, ha próza, legyen hibátlan. Mozzanatokat ragadott ki napi élményeiből, azokat próbálta formába önteni. Például: Nagyon szép, karcsú, fiatal anya gyermekkocsit tol a Korzón, a villanyóra alatt. A csupa nikkel kocsiban másfél éves kinézetű kisfiú ül és kétoldalt a kocsi peremét markolászva bömböl. Arca kivörösödik az erőlködéstől, taknya, nyála egybefolyik. Anyja mosolyogva fóléje hajol és teljes meggyőződéssel közli vele: Ha nem hallgatsz el, megfojtalak. A gyermek nyomban elhallgat. Arca törölgetésekor, mintha csiklandoznák, már boldogan vicsog is. Ez a leírás nem is rossz, gondolta a Zsadányi úton bandukolva Jani, de hiányzik a közvetlen környezete, a „körítése”. A napnak milyen szakában játszódik a cselekmény? Süt a nap, esik az eső vagy netán hull a hó? Abból a bizonyos „körítésből”, állítják a kritikusok, ki kell derülnie, mikor és hol zajlik az esemény? A mi korunkban a világnézeti szempontokat is kötelesek vagyunk figyelembe venni. A Dolgozó Népben mai, szocialista nevelésben részesült anya ilyesmit nem mondhat a gyermekének. Szabados Ede, vagyis Duduska, a „sajtómegbízott” háborodna fel a legjobban. Igaza is lenne, mert ugye, hol volt a Pionír Szervezet, az Ifjúmunkás Szövetség, a Nőbizottság és, uram bocsá, a Román Munkáspárt, amíg ez a nőszemély anyává érett. Aki a szocialista együttélés normáit eny- nyire megveti, annak nincs helye társadalmunkban. Ez a, az a ... némber, miért nem vesz példát a szovjet anyáktól?, kérdezné magából kikelve Duduska. Felháborodásában a kölnisüveget is alig tudná előkotorni mellzsebéből. Elvtársak, a szocializmusban ilyen jelenségeket nem popularizálhatunk, döntene „ellentmondást nem tűrően” a főszerkesztő, Berger Heki. Kis böffe509