Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
lőre megnevezhetetlen hiányérzettel küszködik. Ez a hiányérzet, mint pipaszár fémbetétjén a nikotin, álmaiban csapódik le. Október huszonötödikén hajnalban a következő tünyölődését jegyezte be Alom-füzetébe: családjával; Icával, Attilával és Zsolttal új lakás berendezésével foglalatoskodott, miközben nem ment a fejébe, miért van neki szüksége erre a többletmunkára, erre a törődésre, amikor már szép, kényelmes otthonnal rendelkezik? Ráadásul ez a lakás siralmasan nyomorúságos, afféle cigánytanya. Valakik, nyilván a „hatóságok”, a két szobát két, egymástól meglehetősen távol eső, romos épületben jelölték ki számukra. A szobák falai mocsokaláfutásosak voltak, a fóldpadlóban pedig jókora, szakadozott peremű gödrök éktelenkedtek. Az említett lapos tetejű „palesztin-kinézetű” épületek felégett fűvű, pernyés magaslaton meredeztek. Mögöttük alföldi falu elmosódott templomtornya látszott. Eleimet csak a faluban szerezhettek be. Ez a mindennapos feladat a tízéves forma Zsoltra hárult. Az író a feketére perzselt magaslat tövében időzött, ácsorgott és szomorúan nézte, mint igyekszik fia zokszó nélkül a bükk-, tölgy-, gyertyán-, dió-, alma-, körte- és szilvafák alatt hűsölő település felé, hogy a család étkezési jegyeit beváltsa. Október huszonötödikéről huszonhatodikára virradólag az író már más egyebekkel volt elfoglalva. Többek között azzal, hogy autóbuszon Magyarországra utazzék. A Szatmárnémetihez közel eső petei határátkelőnél piros-sárga-kék csíkozású röpcédulák szállongtak az autóbuszra. A román vámosok az utasokat a rájuk annyira jellemző, önbizalmuk trianoni felpumpáltságából származó udvariatlansággal egy ellenőrző terembe terelték. Ebben a teremben hallatlan, még soha nem látott piszokság uralkodott. A hosszú, vízhatlan műanyagréteggel bevont tetejű, a csomagok kiteregetésére, széttúrására használt asztalon kallódó ivóvizes poharak belsejét négy-öt milliméter vastag, megkövesedett koszréteg takarta. Egy falikúiból bor folyt. Az író közönséges potyalesőként, félliternyi bort sötétkék, villámzáras, ruhaneműs útitáskájába csurgatott. Arra gondolt, az úton, Mátészalka felé menet kényelmesen „élvezkedve el szopogatja”. Nyilván, a ruhadarabok; nadrágok, ingek, alsónadrágok, zoknik, zsebkendők azonnal beitták zsákmányát. Később, Mátészalka és Nyíregyháza között még az utastársak (inkább tréfás, mint komoly, legfeljebb komolykodó) segítségével sem sikerült akár egyetlen cseppet is visszanyernie a borból. Szégyenkezett is, mint annak a rendje. Szégyenkezése feltűnő sutaságot ébresztett benne, olyasmit, mint ezerkilencszázötvenkettő november közepe táján a szatmári Dolgozó Nép című pártújság szerkesztőségében töltött első napon a „munkatársak” rábámulása. Fűtési takarékoskodásból a beosztott, rang nélküli újságírók egyetlen szobában üldögéltek, tereferéltek, netalán dolgoztak. A másik, a kisebbik fűtött szoba a főszerkesztőé és a helyettesé volt. Jani megilletődve vagy inkább félénken lapult az ugrifüles Chila Gábor kijelelte helyén, a sárga „kincstári” támlásszéken és azon volt: sürgősen, alaposan tájékozódjék. Ott volt először is ez a Chila Gábor; alacsony, sovány alakjával, szőkésbarnán, kerek arccal, kék szemmel, vékony, világos anyagból készült öltönyben, meglepően kicsi számú, barna félcipőben. Kedvencként kezelte mindenki; Gabi- nak, Gabikának, Gabicinak szólították. Bármiért; kenyérért, hideg felvágottért, zsemléért, kifliért, perecért, cukorkáért, cigarettáért elküldhették, ment szíves örömest. Rengeteget izgett-mozgott, és beszélt, beszélt szakadatlanul. A Dolgozó Nép specriportere, mondta róla Szabó Géza, az „öreg”, legalább 504