Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Csokits János: Széljegyzetek és glosszák az angol művelődéstörténet köréből
Tájak - ember nélkül Patrick Procktor az angol akvarellfestészet hagyományait követi. A londoni Redfern Galériában kiállított vízfestményeinek hatása kellemesen dekoratív. Diszkrét összhangjuk egy ízléses virágcsokor önmagából megújuló frissességére emlékeztet. Procktor nem törekszik mindenáron eredetiségre, nem újít, nem kísérletezik a hetedik dimenzióval. Művei aligha végzik majd a modern művészetek múzeumaiban, de - és ez is szempont —, lehet velük egy házban élni. A kiállításon eltöltött derűs félóra után nem is említeném itt hivalkodástól mentes művészetét, ha meg nem akad a szemem a Times kritikusának egy odavetett megjegyzésén. A bíráló nincs elragadtatva Procktor képeitől, amelyeket lekezelően „csinos”-nak minősít. A kiállítás láthatóan untatta, de hogy valami divatosat is mondjon, kijelenti: „ezeknek a költői tájaknak nincs nagy szociális jelentőségük”. Más szóval, hiányolja a tájképek társadalmi mondanivalóját. Ezen az úton tovább haladva, felvethetjük a kérdést: szükséges-e, hogy egy tájképnek szociális jelentősége, vagy mondanivalója legyen? Nem tudom, Procktor mit válaszolna, de ha ellátogatunk akármelyik nagy képtárba vagy múzeumba, azt látjuk, hogy a régi mesterek már megfeleltek a kérdésre, éspedig a művükkel. Vegyük, például, az első nagy akvarellfestő, Dürer tájképeit. Mit ábrázolnak ezek a festmények? Hegyeket, völgyeket, tavakat, fákat, sziklákat. Embert nem látunk sehol és épület, ha itt-ott feltűnik a táj részeként: kiválasztása, illetve ábrázolása nem tartalmaz semmiféle szociális mondanivalót, sőt egyik-másik akvarelljének határozottan romantikus a hangulata. Gondolok itt az „Erdei tó” című álomszerű képre, vagy a másik tavi festményre, a „Halastó, a halász házával” címűre, amelyből csak úgy dől a melankólia. Vajon Dürer korának nem voltak megoldatlan szociális problémái? Elég, ha a német parasztság nyomorára, az óriási méretű parasztlázadásra és annak kegyetlen elfojtására gondolunk. A lázadás 1524-ben, négy évvel Dürer halála előtt tört ki. Miért nem festett képet a felgyújtott kastélyokról, vagy a bosszúból felégetett falvakról? - kérdezhetné a Times tájékozatlan bírálója. Megemlíthetem a holland Hercules Segherst, aki a tizenhetedik század elején egész sorozat színes rézmetszetet készített sziklás szúr dók völgyekről, romokról és magánosán tengő fákról. Embert az ő metszetein se találunk, de komor tájai fölött letisztult színekben ragyog az ég, az elgyötört vidéket szinte megváltja a mindent szublimáló fény. Hát Seghersnek sem volt társadalmi mondanivalója? Olyan jól ment neki, bogy nem látta meg a nyomort? De szépen lehetne erről moralizálni... Ha ezt gondolja a kritikus, megint melléfog: Seghers, a megszállott újító, éhezett, hogy festhessen. Beszélhetünk Turnerről is. 0 a francia impresszionistákat több mint fél évszázaddal megelőzve kísérletezett a fényben oldott színek és formák lehetőségeivel. Kései akvarelljei a tenger és az égbolt fényeinek már-már teljesen elvont ábrázolásai. Pedig Turner kora társadalmilag az egyik legválságosabb korszak volt Anglia történetében. Mialatt ő külföldi vándorútjain a romantikus önkifejezés eszközeit próbálta ki sorra, Eszak-Angliában már vajúdott az ipari forradalom. A korai kapitalizmus embertelen túlkapásainak azonban nyomát sem leljük Turner tájképein. Hiba ez? A marxista és a vele rokon 438
