Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Csokits János: Széljegyzetek és glosszák az angol művelődéstörténet köréből
volt: 1565-ben tanácsos, 67-ben már „High Bailiff’, ami megfelel a mai polgár- mesteri hivatalnak. 1571-ben városi főtanácsos, később azonban eladósodott és tönkrement. Az Államkincstár Báróinak fennmaradt irataiból most kiderült, hogy John Shakespeare, Stratford város magas tisztségeinek viselője, több ízben uzsorakamatra adott pénzt kölcsön és legalább négy alkalommal összeütközésbe került a törvénnyel. 1570-ben kétszer megvádolták, hogy az uzsoratörvények megszegésével először nyolcvan, azután száz fontot kölcsönzött egy bizonyos Walter Musshem, vagy Mussum, vvalton d’eiville-i lakosnak és ezért mindkét esetben húszfontos kamatot szedett. Mussumról megállapították, hogy birkatenyésztő és egy időben John Shakespeare üzlettársa volt. Az említett iratok tanúsága szerint 1573-ban egy Henry Higford nevű személy beperelte az idősebb Shakespeare-t és Walter Mussumot, mert nem fizették ki adósságukat. Egy 1572-es feljegyzésből tudjuk, John Shakespeare ellen vádat emeltek két illegális gyapjúüzlet miatt. Az effajta vádak akkoriban nem voltak olyan súlyosak, mint amilyennek ma hangzanak: a négyszáz évvel ezelőtti erkölcsöket és szokásokat nem szabad mai mértékkel mérnünk. Atizenhatodik századi angol uzsoratörvény például a kereskedelem burkolt megadóztatásával volt egyenlő, mivel a kereskedők többsége hitelre vásárolt. Az 1552-es védővámos rendeletet pedig, amely a gyapjúkereskedelmet szabályozta, a nagykereskedők védelmében adták ki, hogy megakadályozzák a magánjellegű üzletkötéseket. A rendelettel a közvetítő kereskedelmet, a viszonteladók működését akarták kikapcsolni, abban a reményben, hogy a konkurencia csökkentésével sikerül megakadályozni az iparosodás terjedését. A gyakorlati szempontból nehézkes rendelet végrehajtása hivatásos, mondhatnék, hivatalos besúgókra épült: a bíróság a behajtott bírság felét jutalmul a feljelentőnek ítélte meg. John Shakespeare-t az egyik tiltott gyapjúvásárlás vádjában negyven shilling pénzbírságra ítélte a bíróság. A másik vétség ügyében nem került sor ítélethozatalra. Dr. Thomas szerint John Shakespeare valószínűleg megvesztegette feljelentőjét, James Langrake, hírhedt besúgót, aki ezután vagy visszavonta a vádat, vagy nem jelent meg a tárgyaláson, ahol ő lett volna az egyetlen terhelő tanú. Jellemző a korabeli igazságszolgáltatásra, hogy Lang- rake-et rendszeresen tanúnak használták, noha tudták róla, hogy egyszer már ült börtönben, mert pénzt fogadott el olyanoktól, akik ellen tanúskodnia kellett volna, és aki ellen akkoriban éppen büntetőeljárás volt folyamatban egyik cselédlányának megerőszakolása miatt. Az Országos Levéltár okmányai megerősítik az eddig is ismert tényt, hogy John Shakespeare, aki az 1570-es évek elején még helyi kiválóságnak számított Stratfordban és környékén, 1576-tól kezdve visszavonult a közélettől. Nyilván rosszul ment az üzlet, nagy veszteségek érték, eladósodott és nem tudott fizetni. 1591-ben már oly mértékben kerülte hitelezőit, hogy beszüntette a templomba járást. így került azoknak a listájára, akik attól való félelmükben kerülték el az Isten házát, hogy ott periratokat vagy bírósági idézéseket kézbesítenek nekik. Az adósok listájának egy másik meglepetése John Shakespeare két üzletfelének neve. William Fluellen és George Bardolfe is azért lett templomkerülő, hogy hitelezőitől megszabaduljon. A két név érdekessége, hogy Shakespeare egyik drámájában felhasználta őket: Bardolph hadnagy, Fluellen kapitány V. 433
