Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Láng Zoltán: A zöld kilences (próza)
LÁNG ZOLTÁN A zöld kilences Akonyhában vagyok, a jogász konyhájában. Állok a közepén, mezítláb, száraz kenyérmorzsák a talpam alatt. Áz elfüggönyözött ablak és a kályha között paradicsomos hal maradéka. Jó lenne nem belelépni. Ilyenkor a legjobb, ha az ember borotválkozótükörnek képzeli magát, borotválkozótükörnek, amit ottfelejtettek egy ablakpárkányon az erjedő körték mellett, és oldalról kissé belebólint egy muskátli feje. De hol van a lecsó? A jogász lecsója, amelyiknek címkéjén egy anya gondos kezeírásával rajta a dátum. Valahol meglesz, és ahogy keresgélek a polcon az előtoluló üres üvegek között, olyan sok év után ismét eszembe jutsz. Wieringa-Nordhoek, az urki kapitány barátja beszélt rólad utoljára, egy falusi kultúrház zongorája alatt aludtál, gondolta, minek is ébresztene fel, leütött néhány billentyűt, bár ne tette volna, mondta később fejét csóválva a kapitánynak, ezzel el is lenne intézve a dolog, csakhogy ők nem tudhatták, milyen eszelősen kerestelek, mióta híred veszett, hiszen annak idején együtt temettük el a kert végébe azt az órát, amelyiknek a ketyegése, úgy gondoltuk akkor, soha sem fog elnémulni, és akkor is együtt voltunk, amikor a Jád völgye fölött a sziklafalon azokat a növekvő és zsugorodó árnyakat láttuk táncolni, amiket mi hívtunk életre félelmeink ellen, és már nem tudom, melyikünk bökte ki, hogy déltájban az áfonyaszedők említették a csuklyás embereket, akik néha elhaladnak az utas mellett, és nem jó megszólítani őket, legalábbis ők sohasem teszik, és erre felpiszkáltuk az alvó tüzet, és már hajnalodott, amikor felráztál, mert mint mondtad, létünk akár csoda, akár képtelenség, meg kell birkóznunk az ébredéssel, aztán elindultunk a parton, te megálltál a kanyarban, lábaddal megfordítottad annak az óriási pisztrángnak a tetemét, tele volt kavicsokkal, durva homok pergett elő a kopoltyúi közül, majd nekiiramodtunk, és egyszer csak azt éreztem, hogy lovak vagyunk, kicsapott vagy elbitangolt jószágok, és ott, ahol aszály idején kiemelkedik a templom tornya, s ha tiszta a víz, látni az egykori falu házait is, fénypamacsok úsztak a vízen. Állok a paradicsomos hal levében, gatyában, úgy, ahogy kimásztam az ágyból, a talpamat már nem szúija a morzsa, kezemben egy üveg lecsó. Most már olyan régvoltnak tűnik az is, amikor ismét arra jártam, az állomástól a kertek alatt mentem tovább, és a szénlerakat mögött felálltam egy olajoshordóra, a fal túloldalán megpillantottam a kertet, valahol egy vízcsap csepegett, és ketreceikben neszeztek a nyulak, leugrottam, a malomig a töltés vonalát követtem, ott megálltam, hogy vásároljak egy marék besztercei szilvát a kapuban kuporgó öregasszonytól, egy paklit tolt elém, felülről a harmadik lapot húztam régi szokásom szerint, aztán mentem tovább, csak akkor álltam 429
