Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
A növényeket rendeztük, amihez nem kell pénz. Szép a tölgyes. Márti oltogatja a gyümölcsfákat. A kert tereit próbáljuk meghatározni. Nem gazdasági kertet akarunk mi, hanem egy olyan tájat, ahol nőnek gyümölcsfák, meg vannak tölgyek, gesztenyék és fenyők. Ezen már csak igazítani kell. Nem lehet például a talajt simára dózerolni, mert akkor lepusztítod a csodálatos növényeket. A mohákat, a hangákat, szamócát, csarabot. Nem lehet úgy csinálni, hogy nekiesel a talajnak, mert hepehupás. Hadd legyen! Amikor elmész, rálépsz egy göröngyre, s akkor lejjebb megy, odébb nyomod. Vagy kitúrja a vakond, s te szépen elgereblyézed. Egy lyukat mindjárt betemethetsz. Évszázadok munkája az igazi kultúra. A kultúrtáj is. Az, hogy veszek egy telket, hívok egy dózert, simára gyalulja a földet, és bevetem fűmaggal, az semmi! De az, hogy gombák nőnek, s mohapázsitod van, s zuzmók nőnek mindenhol a köveken, ágakon; gombák és penészek, az csodálatos. Nőnek a fenyőink; a talaj egyengetődik, tényleg szép sima lesz. Lehet, nem érem meg, de nem baj. Azért nem fogok hozzányúlni, hogy én gyönyörködjem a végeredményben. A lassúság, a kimértség, az autentikus formálás teszi azzá az épületet, az otthont, a tájat, ami az ember számára valóban hajlék és környezet. Nem lehet gyorsan. X Én hoztam magammal a műhelyemet meg a munkáimat. Sok barátunk jött, több, mint mostanában. Ez volt a segítségünk, a háttér, mert azért kicsit megszeppentünk, amikor kint maradtunk a dombtetőn, és elment az autó, amelyik ideköltöztetett minket. Itt voltak a holmijaink nagy kupacban, s egy félig romba dőlt házba hordtuk be. Sok mindent újra kellett csinálni, s alig maradt pénzünk. Aki megvette a házunkat, még nem fizette ki az egészet, s nyolcvanezerrel adós maradt. Azóta se fizette meg, letagadta. Nagy érvágás volt! Eladtam egy-két gépemet a műhelyből, amit azóta is sajnálok, de segítettek a barátok is. Nem tapasztaltam, hogy a falu nem fogadott volna be minket. Ismertem az emberek nyelvét vidéken. A gyerekeim szépen köszöntek, s ha kérdeztek tőlük, akkor válaszoltak kerek szájjal. Valahogy megszerettek minket már az első időkben. Sokat segítettek ők is. Haragosom is csak egy van, az, aki a nyerget elvitte, de ha találkozunk, élvezem a zavarát. — Egy kell is, nem?! A munkám jött velem, s alakultak új munkák. Tágult a kör, itt is lettek új ismerősök. Eleinte érdeklődtek sokan, újságírók jöttek, a középpontban voltunk egy darabig. Azt kaptam, amit vártam: reméltem, hogy ide is eltalálnak azok az emberek, akikkel Budapesten összevert a sors. Kitágult a világ, megismertük Szabó Gáborékat Kőszegről, akik szinte hetente jártak fól hozzánk; aztán Somogyi Győzőéket Salfóldről. Ismerőseim vannak mindenfelé, s milyen remek dolog, hogy ez így van. Győző itt él százegynéhány kilométerre tőlünk, mások Pesten, Szombathelyen, a környező falvakban. Mindenhol vannak emberek, akikre számíthatok. Németh Laci Cákon; a velemi parasztbarátaink. Amikor idejöttünk, munkát is kaptunk: a szerdahelyi templompadokat 414
