Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
- költői neveket adtam a munkáimnak. Vastag fából csináltam, volt olyan tálam, hogy hatvan centi átmérőjű volt és mély; fekete dióból viharzott. Ezek még egyszerű formák, de készültek bonyolultabbak is, kis fuszertartó például. Váltottam azzal is, hogy levettem a fát az esztergáról, mert túl gépi. Edényeket kezdtem faragni, s bele nagyobb tárgyat, mondjuk kanalat. Dióstál, sósmogyorós tál - ezek voltak. Kezdtek organikussá válni a formáim. Nagyon élveztem, hogy olyan lesz, mint egy járom, ami gyönyörűen ki van csiszolva. Óriási öröm kialakítani valamit úgy, hogy olyan legyen, mint egy szép, régi szerszám. Egy járom, vagy kocsialkatrész, egy lőcsös kocsi alkatrésze, és azok összeillesztési módja! Mert el lehet bliccelni egy szerkezetet egy ócska polgári fotelnál, de egy kocsinál nem, mert otthagy az úton. Ott aztán logikus szerkezetek kellenek, nincs mese! - Nagyon jó, hogy így történt. A barátaim közül többen pedzegették, hogy meg kéne szerezni az Alaptagságot. Összefogtam a Koleszár Arannyal, s fémet tettem a famunkáimba. Mondjuk, itt egy hatalmas tál, az oldalában kivágott fészek, s abban ül egy bronzmadár; vagy két bronzmadár néz egymás felé. Közösen csináltuk. Ek- szerdobozka is készült fiókkal, Arany ötvösmunkáival. Ő megtervezte az egészet, de magát a dobozt én költöttem át. így kezdődött a bútorok iránti szeretetem. - A fiók itt nem esztergált, ez már vésett: organikus forma, nem gépi. Azt élvezem ebben, hogy már a szobrászat felé megy el az ember. Bö- csülettel kivájom a fában a mélyedést, s az olyan gyönyörű tud lenni! Ilyen a kapu is. Nem hiába csináltak a nagyok is szívesen. Bramante kapuja számomra mindig egy csoda volt. Ez sem véletlen. Tudom, hogy nincsenek véletlenek, s ha az ember rábízza magát a segítő erőkre, akkor segítenek a végtelenségig. Nem abban, hogy milyen fényűző életet élj, hanem abban, hogy rájössz: nem vagy akárki mégsem. Mert most már illik letenni valamit az asztalra, ha harminc éve próbálkozol. Ma tartok ott, hogy már visszafordíthatatlan az életem: tudom, ki vagyok, s látom az utat előre. A remény éltet, hogy most már tényleg jó dolgokat fogok csinálni. Türelmes lettem az anyaghoz. Nem kapkodok, nem akarom rögtön megcsinálni. Nem puffantom össze. Rengeteg rissz-rossz munkám született éppen azért, mert siettem. Edesméz-szeretet van bennem a tárgyaim iránt, amiket meg fogok csinálni ezután. Tizenhárom évvel ezelőtt jöttünk el Budapestről. Miért kellett otthagynunk, miért nem éreztük jól magunkat? Nagyon egyszerű: mert soha, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni - Zágont. Ezért. Budapest csodás volt számomra - pesti gyerek voltam, ott is születtem -, a háború alatt is ott éltünk öreganyámnál. Csak akkor tudok „ö”-vel beszélni, ha lekeveredek az enyéimhez Halasra. Most lehet, hogy összekeverném a hangokat. Ilyen vidéki vagyok, dehát az ember életében az számít, hogy mit szeret az első hat-hét évében. Az Alfóldön: erdőkben, réteken, az állatok közt, meg az öreg padlásokon - itt éreztem jól magam. Még gimnazista koromban is sírtam, amikor vitt 410
