Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Lőrincz Zoltán: Az apostolok szomorúak!? - Kisléghy Ádám szombathelyi kiállításáról
LÖRINCZ ZOLTÁN Az apostolok szomorúak!? KISLÉGHY ÁDÁM KIÁLLÍTÁSA A SZOMBATHELYI KÉPTÁRBAN (1993. MÁRCIUS) A Szombathelyi Képtár legutóbbi eseménye Kisléghy Nagy Ádám önálló kiállítása. Bemutatkozás a szűkebb pátriának mindig nagy próbatételt jelent egy kiállító művész számára. Nemcsak azért, mert a megfelelés, a túlzott túlteljesítés automatikus és ugyanakkor érthető szempontjai nehezednek rá. De emlékek és ismeretek tolulnak bennünk is, lelkünk megrendül az evangélista dörgedelmes próféciáján: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek ...” (Mt. 23., 37.a) Ambivalens így ez a találkozás a múlttal, a jelenne], illetve a Genius Lórival és a prófétai horizonttal. Kisléghy a próféták kései utódaként csak arról szeretne beszélni, amire Istentől megbízást kapott: a művészet nyelvén szólni a Teremtőről. Ebben a vívódásban - talán még harcnak is nevezhetnénk - nem marasztalható el egyik fél sem. Korunk, világunk még nem készült fel az ilyen revelációra, nincs élménye ebben, a meglódult világ még nem készült fel a Keresztelő János-i kiáltó szó meghallására. Éppen ezért nehezedik még nagyobb súllyal a művész vállára a felelősség: „Az Isten szava most újra szól (Tán próféta vagyok én). Minket hí, emberek, valahol.” (József A: Prédikáció) Ezért is a cím imperativusa és ugyanakkor nagy kérdése. Aművész a „keskeny utat” választotta, minden vonatkozásban periférián áll opusa. Az eklézsia számára művészete nem elég vallásos, vét a decoro elve ellen, nem a teológia szolgálólányaként képzeli el festészetét. Kisléghy a hit művészetét hozza létre, ezért válnak művei hitelessé, a vívódó lélek bonyolult, de a beavatottak számára mégis olyan egyértelmű kivetítődéseivé. A művésztársak, a szakma számára a lelki bugyrok ilyetén történő visszaadása az extraveltált fanatizmus hatását súrolja. Éppen ezért nehéz feladatot vállalt a művész, de hisszük, próbálkozásai nem lesznek hiábavalók. Kisléghy alkotói pályáját két jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk, az első 1991- gyel zárul. Közeli halálélményt sugalló erős expresszív lobogás hatja át e periódus alkotásait, a szenvedélyes ecsetkezelés, a francia fauve-okra emlékeztető színvilággal párosul. A halál, az elmúlás, a lét és a nem lét kérdésköre újra és újra megjelenik festészetében. A művész mindig azt keresi, amibe fogózkodhat, ami állandó és örök, amiben nincs megfogyatkozás. Ezért is vállalja, hogy Istenről, az örök és egyetlen „Igaz”-ről szeretne beszélni. A barokk gyakorlatának megfelelően szívesen használ szimbólumokat, jeleket a tartalom végső kimerítése céljából. Visszatérő elemként jelenik meg így nála a koponya. (Borromei Szent Károly, VII. Gergely.) Már Origenész egyházatya arról beszél, hogy Ádám koponyája a Golgotán (=Koponyahegy) van eltemetve. Ezzel a gondolattal kapcsolták össze Ádám és Krisztus alakját, aki a második Ádám, magára vévén az első Ádám bűnét. A koponya az egyházművészetben rendkívül szemléletesen mutatja be a földi dolgok hiábavalóságát, a múlandóság valóságát. Válik aztán a szimbólum Borromei Szent Károly atributumává is, aki legendája szerint Milánóban a pestisjárvány idején a nyakában kötéllel engesztelő és vezeklő körmeneteket vezetett. A művész ezért is alkalmazkodik a hagyományos ikonográfiái típushoz a szent megfestésekor. Festészetében a koponyán túl ott van a halál valóságos megjelenítése 317
