Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sigmond István: Profi statiszták (novella)

- Alig látok a szomjúságtól - panaszkodott Hatházi úr. - Adnék egy százast egy pohár vízért.

A liftesnő megnyalintotta a zaboláját.- Biztos jó a nyál? - kérdezte.- Milyen nyál? - Hatházi úr már egészen csendesen beszélt.- Maga mondta, hogy a zabolára jó a nyál.- Én? - csodálkozott Hatházi úr. - Mikor mondtam én ilyesmit?- Ma. Vagy a tegnap? Már nem is tudom - mondta a liftesnő. - De biztosan maga volt.- Füvet látok - tért vissza Kabainé a „valóságba”, némileg ziláltabb lelkiállapotban. - Hatalmas fűtenger hullámzik a zöldbe borult rónaságon. Zsibongónak az élet hangjai, halleluja érkezik a mennyekből, s az úton, atyám, mi van az úton? Kábái vonul el büszkén, férfiasán, jobb kezében bilit szorongat, baljával lila fűzőt ölel magához. Molett némber liheg utána, és fű, rengeteg fű...- Hogyhogy fű? Milyen fű? - Sóvári úr a liítfülke keletre néző falrészébe kiáltott. - Maguk is látják azt a füvet? Maguk is?- Én látom - mondta a szakállas.- Hagyják abba! - dühöngött Sóvári úr. — Megőrjítik az embert azzal a fűvel. Hol itt a fű?- Nálam van a fű - mondta a szakállas. - Itt van a táskámban.- Maga füvet hord a táskájában? - Sóvári úr szemeit nem lehetett látni, de minden bizonnyal szintén pontyszerűek voltak.- Nyulaknak való - mondta a szakállas.- Embernek való füve nincs?- Azt mindenki önmagában hordja - mondta a szakállas. Ha behunyná a szemét, maga is gyönyörködhetne a saját rónaságában.- S látnám a molett némbert, ahogy a bilis Kábáit üldözi - hőbörgött Sóvári úr.- Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert - mondta a szakállas.- Egyszer megerőszakoltak a liftben - szólalt meg a liftesnő.- Meghalok a szomjúságtól - nyöszörögte Hatházi úr. - Perceken belül.- Mit csinálsz? - suttogta a lány. - Mozogsz?- Dehogy - mondta a Fiú. - Nem tudok mozogni.- Jaj, istenem - mondta a lány. - Őrjítő.- Micsoda?- A fűszag. Én is érzem a füvet. Te nem?- Nem tudom - suttogta a fiú. - Én már semmit sem tudok.- Daliás volt - folytatta a liftesnő. - Magas, hullámos szőke hajjal. Lehet, hogy néma volt, mert semmit sem szólt. De kisportolt volt, erőszakos és férfias.- És maga mit csinált? — Csányiné az utóbbi órában alig szólt, de most a sötétség leple alatt megpróbálkozott újra bekapcsolódni a kollektív gyónás hangulatába.- Két gondolat harcolt bennem szüntelen - mondta a liftesnő. - Az egyik arra ösztökélt, hogy hagyjam a földön a pénzt, a másik, hogy tegyem el. Az utóbbi győzött.

297