Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)

GOETHE (a maga dilemmájával küszködve, tehetetlenül tárja szét karját) Igaz, én nem tagadtam le soha, hogy egocentrikus vagyok.

ULRIKE (lepillant a teraszról) Hallja? Ez a távolodó sípszó őket jelenti.

GOETHE Kiket? (Eltátja a száját.)

ULRIKE Egy kolduscsaládot, mely engem igen elbúsított. (Goethe együttérzéssel fogja meg kezét; a lány nem ellenkezik.) Férj s feleség kézen fogva jártak fel s alá, utánuk három fiókájuk. Az ember a csatatéren veszítette el fél lábát, a nő világtalan. Zengő mély hangon énekelt az atya egy kolduséneket, a gyermekek kísérték... Ha! A sípok hangja még kivehető.

GOETHE (zavartan) Nem vagyok eléggé muzikális... A szöveget kellett volna hallanom.

ULRIKE (szinte szemrehányóan) Ahhoz, hogy meghatódjék ön is. (Goethe lesüti tekintetét.) Szívfagyasztó érzés ennyi nyomorultnak alamizsnát adni. Pedig az ének szavai nem is voltak szomorúak. (Mondani kezdi, emlékezetből.) Előtte meghajoltam ott, kedvem örömre változott... Dalolva a kedvesnek zsenge harsról, vidám május haváról... (Goethéhez.) Önt ez a buta vers nem érdekli, ugye.

GOETHE Ha nem csalódom, egy régi német versről van szó. Egyik lovagköltő írta. „Daloljatok néki kérte: / zsenge ágú hársról, / vidám május haváról. / Odább kerek kőasztal állt, / időnket ott mulattuk...”

ULRIKE (hálás mosollyal) Ez az! A réten csókolóznak a végén.

GOETHE (elégedett képpel folytatva, egyúttal udvarol) „Fény csörgött ránk a lombon át, / virágos fű alattunk. / Titkon vigadtunk, ő meg én, / A hús lucerna szőnyegén. / Szomjazva ráhajoltam / s ő enyhítette szomjam.”

ULRIKE (eltűnődve) Mintha mégse találna minden szó.

GOETHE Tannhäuser: Tél múltán című költeménye. Lehet, hogy itt-ott eltorzítva adták elő. Az én verseimmel. is előfordult már ilyesmi.

ULRIKE. Minap, megvallom önnek, fellelkesített Wilhelm Meisterébői a

szép lelkű leány önmegtagadása s áldozata, és azon mély érzelem s határtalan szeretet és bizalom, mellyel a Fennvaló iránt viseltetik. De mikor előttünk áll az éhség, amelyről költeményekben olvasván nagylelkűségünket mutogatva szánakozunk, az utcán rémült sóhajjal igyekszünk messzire kerülni a Föld ezen áldatlan pontjától. Ön szerint hány ilyen nyomorult családot ismer és tűr meg a Mindenható, akik alamizsnára szorulnak?

GOETHE (kelletlenül) A közönséges, mindennapi tárgyakról nem szoktam mások előtt megnyilatkozni. Ám akiválasztott lény viszontlátása s a csoda, amit e nap még tartogat számomra, fásult szívemet újjáélesztik: a maga kedvéért képes volnék nemcsak alamizsnát osztani, de akár zengő költeményt is írni a szánalom erejéről... (Észreveszi Ulrike szája szélén a szomorkás mosolyt.) Talán nem hisz nekem?

ULRIKE Csak folytassa. Hallgatom.

GOETHE (a térdére tett kalapot szorongatva) Hogy folytassam, mikor a deleién túljutott már a nap, de örömei számomra el sem kezdődtek még...

ULRIKE (nyílt közvetlenséggel) 0, az ön gyomra a legpontosabb óra. Bizonyára nagyon éhes lehet.

GOETHE (elhárító mozdulatot tesz; lehet, csak amiatt, mert megzavarták fejtegetésében) Ami elkezdődött, még a reggel, az a rossz sejtelem volt s az azt követő bizonytalanság érzete. Hogy mi történik énvelem, ha szőke fürtű Reménységem elutazik.

ULRIKE Mint kitépett fűszál után, nő helyembe akárhány, kiknek kedvéért ön szívélyes és finom társalgását vakmerőén ifjúi hévvel élénkíti majd.

GOETHE (szánalmas arcot vágva) Fut a hátamon a hideg. Hát vakmerőségben már a zsarnokság is rokonítható az ártatlan arcú tudatlansággal? Tiberius különös módon kedvelte volt a magányt: úgy biztosította a maga számára, hogy embereket taszíttatott le a szakadékba.

22