Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Vasadi Péter: A fal (vers)
Itt ez a Fal. Védekezésből előbb-utóbb azt fogjuk mondani, ilyesminek ideje lejárt. Igen? S nem járt-e le már minden idő? Mindennek ideje? Nem ezt mutatják az ismételgetések? Ha egyszer lett már párduc, ember, szó és kankalin, kell-e, hogy mégegyszer legyen? Aki teremt, egyet csinál csak. Nem idő annak neve, ami még hátra van. Inkább erőgyűjtés a visszafordulásra. Nagy számvetés. Végső kitárulkozás. Riasztó egybccsengés. Haldoklót nem szoktak áltatni idővel. Ez a Fal is fölöttünk, e roppant súly csak leng és súlytalan. Lehet, hogy épp idő helyett ereszkedik fölénk. Vagy ereszkedne csak. Ugyanis belelőhetünk. Volt már olyan, hogy hatalmas faalkotmányba rejtve küldtük falak mögé a hódítókat. Bombát csokorba. Ölelésbe a tőrdöfést. Amíg e Falra unottan legyintünk: marhaság!, rakétáinkkal tüstént célba vesszük. A Fal ugyan nem pusztulhat el, ám az Ég, amely ráállt, hogy őrültségnek cinkosa legyen, bűnhődj e meg! Amint valaki rámutat, hogy gonoszságainkat elbújtatjuk a titkaink között, fölszisszenünk s meggyűlöljük a jószeműt. Holott becsülnünk kellene. Ha a méhek embermódra viselkednének, utálniuk kéne a viaszt, mézet, az akácosokat, s tetejébe magukat is: ehhez képest megbetegít minket a tudás, nyilvánvaló. Nem minden van tehát, mi létezik. Ha valaki nem fényáteresztő, nem is ragyog. Természet és igazság, ez hús-és-csont-viszony. Ami vaskos, kevély és szertefoszló - nem valóság. Ahogy nem szó minden értelmes betűcsoport sem. Emberajak hiába ejti ki. Szó csak az, ami személyiség-eredetű. Ettől lehet még értelmetlen is. Mivel az értelem homálytól homályig ér s közben
