Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
az az, hogy mi született a rajztábla mellett az írógépen s hogyan szaporodott a polcon a könyvtár. KL És meddig tartott ez a gyöngyélet, hogyan ért véget és miért? És mi minden született itt, azon az írógépen: elmondanád? A gyöngyélet? Tartott vagy két évig. Mások a pokolra szánkáznak úgy, ahogy én paradicsomomra szánkáztam, de kirúgatásom úgy ért, mint akinek nincs ideje visszanézni a csattogó vonatkerekekre, hogy vajon melyik szelte le — mert már a vágányon a feje. Majd még arra is rákerítem a szót; de nehogy azt képzeld ám, hogy én is a „luk-luk-lány-szekta” tagja voltam, mint galambősz fejjel is az a budai tornatanár cimbora, akinek életét töltötte be a posványos erotika. Magam iparkodtam naponta „letudni” ezt a közelharcot szerelmi gerjedelmeimmel s ha margóra söpörtem, hát minden figyelmemmel az „igazi világ” felé fordultam, ami nem is annyira a betűk világa volt, mint azon keresztül a látvány egésze - a jelenségvilág. (11) Rizsporos irodalom, parókás auktorok: életrekelnek a századok. Kartotékok, fiókok: telnek a jegyzetek a bölcselet felleltározásával; rektifikációk. Cápaharapással - egyszerre: Rabelais és a francia nyelv. Elöreportyázások a jelenbe, a francia modernekig. Szerelmi fájdalomtan AVAGY KULLANCS A MAKKBAN; FEJEZETEK A PARÁZNÁLKODÁS MINDKÖZÖNSÉCES SZENVEDÉSTÖRTÉNETÉBŐL. GYORSTANULÓ MÓDSZERREL, NYELVRŐL NYELVRE; BARÁTSÁGBÓL FEGYVERBARÁTSÁG. FELMÉRÉSEK BUDAPEST ÉPÜLETÁLLAGÁRÓL - AMIKOR AZ ANGLIAI KÁRTALANÍTÓ BIZOTTSÁG ESZMÉMÉ A SZIGETORSZÁGBAN MÉG MEG SEM FOGANT. EGY HARCSABAJUSZ IGAZ TÖRTÉNETE. KL Meg sem ismétlem, a kérdésre még emlékezel, a gomb lenyomva, a magnó szalad, fut-szalad, tiéd a szó. Fut-szalad a futószalag velünk s hiszen csak azt a Nagy Fáradtságot ne érezném, amiről a Zarathusztrában Nietzsche beszél. Vauban várfortifikátor úr, hadmérnökök eleje tervezett ilyen „bevehetetlen” várnégyszögeket, amelyek láttán az ellenség megszégyenülten visszatakarodik s meg sem kísérli az ostromot; s ilyen várnégyszögnek nézem élettörténetem bástyatornyait, hogy azt se tudom, honnanfelől kezdjem az ostromot, hogy rátaláljak a gyenge pontjára. Mert látod, Lorcsikám, akik a maguk egyetemén végigmentek a humaniórák diszciplínáján, kinevethetnek, ha visszamesélem nekik, hogyan faltam fel - nem a világirodalmat, ó nem, hanem ami abból rám tartozott; nekem viszont ifjonti felbuzdulásaim története ez és a szívemhez közel áll: mint „kívülálló” a magam veszélyére próbálom megmászni kultúránk ostromlajtorjáit és előhaladásom azért olyan rapszodikus, mert magam vagyok a magam lámpástartója (nincs más vezetgetőm), s mert annak is rendhagyó vagyok. Ezt jól vésd emlékezetedbe: nekem sohasem volt tananyag auktor és irodalom, velem senki sem íratott zárthelyit se nemzeti ébredésünkről, se a romantikus elemről XY költészetében, az auktorok a felütött oldalakról megelevenedve léptek elém, s ahogy hosszú sorokban előkövetkeztek, úgy sorjáztak zöldvörös bársonytapétás hodály termemben - úgy sorjáztak a századok. Visszaugorjak diákköri rémtörténeteimhez? Meséljem a 15 éves kamasz felsülését szónoklattani órán, amikor a dobogóra hágva, Beethoven- gyászbeszédét e szókkal kezdte: 263
