Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
Ez lett hát nietzscheánus rajongásom tárgyából, a puttóból. Amerikai katona: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kötelékében; főhadnagyi rangban. Megszólal:- Sáj-noolom...Een...mogyor...Csák gicsi... Nem tud magyarul. Se velem, sem az anyjával. Önmagával is angolul beszél. KL Elismerem, a végével valahogyan kilóg belőle s ez a történet nem tartozik regiszter áriádhoz. De tán folytatnánk ott, ahol elhagytuk - Regiszteráriámat? Nagyolsz - helyettem?! Lorcsikám: átlagember szerelmi bukdácsolásaiból nem futja operaáriára. Lábjegyzet: nem az első belvárosi kereskedő volt és nem is az utolsó, aki vadászfegyverét mutogatva beígérte, hogy ha hites feleségét nem hagyom békén, lelő, mint a rühes kutyát. Behúztam farkamat és tovakullogtam; mert szégyenszemre szatiriázisom már alábbhagyott. Bár az asszonyhömpöly még körülfolyt; akadtak velemúszók, kifogókelepcémben rekedt halak. Voltak kedveskék, rámakaszkodók, vissza- visszatérők, majdnem-élettársak; mint az a kis fotografusnő, akit minden egyes alkalommal felpofoztam (töredelmesen fogadta) és fél évig abrichtoltam, amíg leszokott róla: annyira rákapott a maszturbálásra, hogy csak oda-bab- rálva jutott el az orgazmusig — ami sértette önérzetemet és elrontotta játékomat. Vagy mint az a fiatal sváb magánfranka (bárcanélküli szabadúszó), a másik; pompás valódiszőke, fiatal némberállat volt, Óbudán „strihelt” La- josutcahosszat s onnan járt hozzám a Tököly-út végére; se nem pályáztam, se nem szorultam rá, de mondhatni a „stricije” voltam; mert ha ajándékokkal, nyakkendőkkel, finomfalatokkal felpakolva jött, mindig biztosított „hűségéről”, hogy az elélvezés társ-örömét nekem tartja fenn, akit élettársának tekint s akire még büszke is... Még még-másutt, még-máskor (tán abban a Keleti Károly utcai szecessziós lakótömbben, ahol Dudás Kálmán barátom, a délszláv származású költő és műfordító gyógyszerész lakott) nem sikerült rászedni az álmatlanságban szenvedő özvegy szobaasszonyt, hiába csempésztem fel a nyakamba-ültetve az aznapra rendelt csinibabát „szobára”, hogy csak két láb - és ne négy láb - alatt reccsenjen a padló, a nyitott szemmel figyelő özvegy a reccsenés „súlyából” megneszelte a turpisságot, slafrokját magára rántva az ajtóban termett, hirtelen ránkkattantotta a villanyt és onnan nézte lesújtó szigorral, hogy mint lopom a nyakamban a lányt kétszárnyú barna ajtóm felé és mint teszem kilincsére a kezem, hogy az ő „legszebb úri szobáját” egy dajna mocskos testével pocsékká tegyem. Egész éjszaka fintorgott a pa- ráznaság pacsuli-illatától (pedig lehető-csendben és baljós előérzetekkel paráználkodtunk) és a hosszú virrasztásra tette rá a koronát, amikor - bármi hangtalanul próbáltunk jóreggelre kereket oldani - ő, résen-lesen, felrántotta ajtaját és onnan rikácsolta vasvilla-szemekkel:- Maga! Felmondásban van!... Egyszer megejtettük ezt is, ezt a nosztalgiás „népszámlálást” a börtönben (vagy te tán inkább lányszámlálásnak mondanád:) ki hány szeretőjére emlékszik. Az eredmény szánalmas volt és leleplező. Több lánynak emlékeztünk a csípővonalaira, mint az arcára; több lánynak tudtuk felidézni vagináját, mint ahánynak a neve eszünkbe jutott. Majd még emlékeztethetsz, ha odajutunk, amikor budai „hédereimet” számon kéred: hogyan verte ki a sárga irigység verejtéke a homlokom, mihelyt a szomszéd albérleti barlangban 255
