Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Hamvas Béla: Babérligetkönyv (részletek)
ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogy táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért és fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó össztönéből következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között. A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van. Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő számomra, mint ez egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, saját magamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendőben csak egy cseppet. így kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és fölény. A valóságos nő pótlására, mint mondják, a férfi lelkében kifejlődött az igazi. Animának hívják a férfi női lelkét, azt a nőt, akit magában hord, talán mint megszámlálhatatlan előbbi életének során kialakult lényt, mint mondom, nem a valóságosat, hanem az igazit. Sokan tapasztalatilag is igazolták, hogy így van. A magam részéről ilyesmire nem sokat adok, mert idegenkedem mindennemű fogalomtól, amelyet tapasztalatilag állapítottak meg. Lehet, hogy az Anima a valóságos nővel szemben fejlődött ki, hogy a férfit a tökéletes összeomlástól megmentse és az igazi nőről való képet benne életben és épségben tartsa. Shelley azt mondja: néhányan valaha Antigonét szerettünk s ezért kevés a földi asszony. Rilke véleménye más: szerinte a belső lélek-leányt még megkell hódítani s ő az, akibe beleszeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata. Több vélemény van, több tanítás. Most ez a kettő elég. Azt, ami itt nyugszik, nem tekintem problémának. Nem is kívánom megoldani. Egyébként is megoldási szándék hasonló esetekben szerénytelenség lenne. Amiről beszélni kívánok, a nő és a virág kapcsolata. Biztosan emlékeznek arra a képre, hogy a fiatal nőnek virágot hoztak s a következő történt: a nő a csokrot szíve fölé, a keblére szorítja, óvatosan, hogy a báj feltételeinek megfeleljen és tökéletes illúziót keltsen. Arcát féloldalt a virágok közé süllyeszti, az illatot szívja és mosolyog. Életben is látták legalább kétszázszor, fényképen még többször. Ez a nő úgynevezett kollektív 240
