Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - HAJNÓCZY PÉTER EMLÉKEZETE - Diószegi Olga: Közös vonások Malcolm Lowry és Hajnóczy Péter műveiben (tanulmány)
DIÓSZEGI OLGA Közös vonások Malcolm Lowry és Hajnóczy Péter műveiben Hajnóczy második (1970-1975) írói korszakának legjelentősebb műve A fűtő. Az általa kikísérletezett technikákat itt már sikeresen alkalmazza, több jelentésrétegű, komplex művet hozva így létre. Itt is egy korábbi témát vesz elő, melyet Da capo al fine című elbeszélésében 1973-ban egyszer már elkezdett kidolgozni. A fűtőt valószínűleg 1974- ben írhatta, és az 1973-as változatot, mivel kevésbé volt megelégedve vele, 1980-ig csiszolgatta. „A fűtö”-ben burkoltan megőrzi mindazon jelentéseket, melyek a korábbi elbeszélés sajátjai: a háttérben jelen van a körkörösség és az őrület motívuma; de a mű stílusát és mondanivalóját többdimenziósra tágítja. A fűtő műfajára nézve dramatizált monológról írt elbeszélés. Itt a beszédben a performatív szándék kevésbé burkolt, mint az az elbeszélésre általában jellemző. Az író és az elbeszélő között csupán annyi a távolság, hogy a szóbeli monológot az író írott szöveggé stilizálja. Ennek megfelelően az általa alkalmazott formai megoldásoknak kétféle szerepük van, s ez a kétféle szerep egymással ellentétes irányba hat. Egyrészt élőbeszédszerűnek kell lennie a műnek, hiszen a szóban elmesélt történet, amelyben az elbeszélő maga „alakítja”, dramatizálja a szereplőket, szóbeli műfaj, mások a szabályai, lazábbak, kötetlenebbek, mint az írott műfajoknak. Másrészt dramatizált szöveget kell alkotni, amelyet el kell látni a fiktív előadás befogadásához szükséges jelzésekkel, tagolni, „rendezni” kell, színpadiasítani. Ráadásul az egészet bele kell tenni egy harmadik műfajba, hiszen az író elbeszélést ír, ahol nincsenek külön néma utasítások és valójában elhangzó mondatok, hanem az egész szöveg olyan irodalmi műként olvasandó, ahol minden elemnek van illokúciós szerepe is (hiányoznak a dráma néma, csak perlokúciós szerepet ellátó utasításai), s ahol csak a cím tölt be a szöveg többi részéhez képest értelmező, funkcionális szerepet. Látjuk tehát, hogy már maga az elbeszélés műfaja is háromdimenziós. Ennek megfelelően a stiláris eszközökkel egyszerre kollokviális, dramatizált és művészien stilizált, esztétikai hatást kell elérni. A dramatizált monológ azonban a történetet nem közvetlenül mondja e, hanem az elbeszélés azt mondja el, hogy valaki hogyan mond el egy történetet. Először tehát meg kell értenünk az elbeszélő szándékát, hogy az eseményeket meg akarja jeleníteni. Állandóan figyelnünk kell, hogy az általa használt jelek - melyek eltérnek az írásos mű konvencióitól -, milyen szabályok szerint vonatkoznak a valóságra, és azért nehéz ezt figyelnünk, mert nem magát az előadást látjuk és halljuk, hanem egy másik jelrendszerbe: az írásba áttett változatát, tehát azt is figyelnünk kell, hogy az író hogyan kódolja ezt az előadást. Az elbeszélés a dramatizáló szándéknak megfelelően filmszerű jelenetekre, „snittekre” van osztva, egy-egy jelenetet a némafilmekben használatos feliratokhoz hasonló cím vezet be. Az elbeszélő függő beszédben mondja el a történetet. Jegyzökönyvszerű pontossággal és szárazsággal rögzíti. Jelenlétével azonban megnöveli az olvasó és a történet között lévő távolságot. A befogadó figyelme az elbeszélés mikéntjére, magára a narrációs szövegre irányul, amely mögött a történet stilizáltan, példázatszerűen hú229
