Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Varga Magdolna: Baka István: Farkasok órája
lesz, talán még pontosabb, mint Szilágyi Ákos szemelvénygyűjteményeié. Az 1991 áprilisában megalkotott művek (az első a Téli út) még az orosz filológust is megtévesztenék. S nemcsak az orosz alcímek miatt. Az is segít a misztifikációban, hogy Baka orosz-magyar szakos diákként hosszú ideig élt Leningrádban (hozzáférhetett másolatokhoz), sok oroszt fordított, ezért utána is többször megfordult a Szovjetunióban (hozzájuthatott), végül baráti kapcsolatok révén is megismerkedhetett ezzel a ,gya- logos’-sal. Aztán meg a versekből, mint elrongyolódott fényképekből, kirajzolódik az akmeista hagyományokon felnövő, s mert elzárt a világtól, a modernséget önmagából szülő költő szikár alakja. Már csak interjúk és memoárok hiányoznak az inkamáci- óhoz. Baka teremtett figurája az összes imitált személyétől élőbb, Psyche méltó társa. Figyelemre méltó, ahogyan a Yorick-hoz hasonlóan, elválaszthatatlanul beépíti korábbi verseit: a Raszkolnyikov éjszakái 1972-es, Rachmaninov zongorája és a Prelűd 1987-es, a Hodaszevics Párizsban pedig 1990-es. A többi viszont az 1991-es év gyümölcse - a tartalomjegyzékből is látjuk: fontos versek születtek e két év alatt. A Pehotnij-versek tartalmi elemzéséről érdemben nem nyilatkozunk, hiányzik nyelvtudásunk, hogy érzékeljük a „fordítások” és az eredeti művek kettős szépségét, így csak sejtjük, érezzük igazságát. Hiányoznak a közös alapélmények is — bár ezek részben pótolhatók: gondolok két esszésorozatára („Felhő felhőt gyúrva jajgat...” Az orosz irodalom mártíriuma 1—6. Dél-Magyarország 1991. 09. 28.—1991. 12. 14. és Portrévázlatok az orosz költészetből 1-5. uo. 1992. 01. 04.-1992. 02. 29.). Várjuk e ciklus értelmezését! Mi az mégis, ami számunkra is érthető, bennünket is megragad ezekben a versekben? Néha úgy érezzük, mintha Kavafisz vagy Brodszkij verseit olvasnánk (a litván Venclova túl ismeretlen), s költészetük nézőpontjából olyan hűvös-tárgyilagossággal szemlélhetjük a birodalmak korát: korunkat, mint ahogy a leendő medikák és medikusok, esetleg biológiaszakkörösök tanulmányozzák majd múzeumi „tárgyként” pusztító betegségeinket. Ami viszont hiányzik a teljességérzethez (és nemcsak innen), az a derű. Amely nem nosztalgia, nem cinizmus, nem irónia és nem kilépés; az az azonosíthatatlan és definiálhatatlan bölcs derű, amely megtanít a megalkuvások nélküli túlélésre — ám e hiány nem a költő hibája. Baka István a legtöbbet tette meg, amit tehetett. Kötete lezárt egész; őrzi a bakai folytonosságot, két nagyszerű ciklusa bemutatta: mit tud a költő, s ráadásul a második, harmadik és ötödik ciklusa egyben úgy kordokumentum, hogy az időből kiszakítva is megállja helyét. Az egész kötet is, magyarázó előszavak, utószavak és jegyzetek nélkül a spontaneitás jegyében született. Lehet, hogy eddig elkényeztetett bennünket a művész a kötetszerkesztés igényességével, ám úgy is felfogható, hogy nem ö került időzavarba, hanem mi! S ha jutna esélyünk a borítékolásra, ha az időhúzást nem politikai és egyéb magánérdeki szándékok vezetik, ha a stratégiai és taktikai húzások szövevényében, mely mint háló borul ránk, volna időnk az anyagi, tárgyi világ szempontjain kívül mások figyelembevételére, akkor emeljük le a polcról ezt a karcsú, puha fedelű kötetet, amely eltűnhetett volna az összeomló kiadók örvényében, és bár nem találunk benne mindenre igét, mégis, úgy vélem, nekünk, rajtunk fog segíteni a műélmény megélése, megértése. S bár erre nincs szabadalmi jog, hadd idézzem a múlt század emberét: probatum est. (Tolna Megyei Könyvtár - Szekszárd Város Önkormányzata, 1992) 187
